https://verskucko.com

Címke: önirónia

  • Kosztolányi Dezső: Vallomás

    Teljes világi életemben
    szelíd a-mollban udvaroltam;
    nem volt sosem merész frivolság,
    pajzán enyelgés a dalomban.

    A jour-okon nem egy koros szűz
    érzelmesen szólott szivemhez,
    bíztatva egyre, hogy maradjak
    továbbra is jó, illedelmes.

    Az ablakon át csókolóztam,
    de akkor is nagyon szerényen:
    álom-reményt, képzelt szerelmet
    szívtam magamba holdas éjen.

    Az ideál arany hajára
    költői lázban verset írtam,
    s más csókolgatta hamvas arcát,
    míg ünnepeltem dalaimban.

    Sóhajtozó nagy mélabúmért
    a lánynép oldalamra pártolt;
    dicsért is sok, de a szívében
    azt mondta mind:
    „De nagy szamár volt!”

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Játszani

    Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
    S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
    Vágyni a nagy világba? – Játszani.
    Készülni szent csatákra? – Játszani.
    Mások könnyét törülni? – Játszani.
    Gyermekednek örülni? – Játszani.
    Hinni saját magadban? – Játszani.
    Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
    Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
    Istenekkel dacolni? – Játszani.
    Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
    S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
    Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
    Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
    Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
    S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
    Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
    – Távozz, ne zavard a köreimet!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Jó éjszakát

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhül a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rimek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?

    Minek a lélek balga fényüzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.

    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szivedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képü banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Egy mozdulat

    A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
    Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
    E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
    Az édes poharat bús számhoz közelítem.

    Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
    Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
    Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
    A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

    Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
    Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
    Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
    Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
    A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
    Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Sírvers

    Itt nyugszik,

    Váci Mihály, a nyíregyházi.
    Nem volt kicsi, sem óriási,
    sem átlag nem volt, sem típus,
    különb volt, mint tipikus.

    Leszólta hát a kritikus,

    eltemette mélyen a lektor.
    Vigasztalt: – „Feltámadunk egykor!”
    Örök béke poraira!
    Deleatur soraira.

    Hangzott a Dies Irae.

    A túlvilágban sose hitt.
    Nem tagadta az ittenit.
    A kétkedés volt hite;
    nem is csalódott semmibe:

    magán kívül! –
    s ez tette le ide.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: A cigány vonójával

    (Az elveszett családok ciklusból)
    Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni

    Vadászgatnak multamban a gondok:
    Ki szoknyákért futkostam bolondot?
    Megérte vagy meg nem érte?:
    Késő van már, mit bágyasszak érte.

    Minden elmult bolondságom drága,
    Magam csúfja, magam bolondsága:
    Nem maradtam szeretetlen
    S ha szerettem, magamat szerettem.

    Most vagyok csak szomoruan, furcsán
    Régi-régi bolondságok multán:
    Szép eszem ha mostan elmén,
    Istenem, be meg nem érdemelném.

    Sötét szirma az én violámnak
    S csillog az est, engem sokan látnak
    S vén vagyok bár s nem érdemlem:
    Piros legyen a bokrétás mellem.

    Bús violám, akarsz lenni rózsa?
    Rózsa kell most, nem tehetek róla:
    Hogyha eddig nem engedtem,
    Ne kacagjon ki a világ engem.

    Felednélek, ha nagyon akarnám,
    Eléldelnék a magam hatalmán
    Boros szívvel kihevülve.
    S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

    »Lement a Nap a maga járásán,
    Sárgarigó szól a Tisza partján,
    Sárgarigó, fülemile,
    Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«

  • Ady Endre: A ló kérdez

    Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek

    Lovamra patkót senki nem veret,
    Be szerencse, hogy senki sem szeret:
    Kocogok, lógok követlen uton
    S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
    S a rossz uton, mert minden ellovan,
    Felüti néha fejét a lovam
    És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
    Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól

    Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
    Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
    Kicsit pirulok. Én és a Siker?
    Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
    Jöjjenek a nyafogó ifjú-vének,
    Jöjjenek a finom kultúrlegények.
    Nem is tudom, hogy mi történt velem,
    Hát sokat érne itt a győzelem?
    S én száz arcban is kínáltam magam,
    Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
    Ügyes kellner-had famulusa tán?
    Éhes szemben vörös, vadító posztó?
    Legyek neves hős kis kenyércsatán?
    Fussak kegyért én, született kegyosztó?
    Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
    Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
    Míg tovább táncol kacsintva, híva
    A Siker, ez a nagy hisztérika.
    Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
    Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

    Forrás: MEK

  • Ágai Ágnes: Bohóc a tükörben

    Reggelente a tükörbe nézek,
    és valaki visszanéz rám –
    ismerős, de kissé idegen.
    Mint egy régi fotó,
    amit sokáig a napon felejtettek.

    A szám sarkában fáradt derű,
    a szemem alatt nevetőránc –
    vagy síró?
    Nem tudom már megkülönböztetni.

    Kifestem magam, mint a bohóc:
    pír a szívre, mosoly az arcra,
    hogy ne lássák, amit látni nem kell.
    Nevetek.
    Mert ez a dolgom.
    Nevetek – hogy ne kelljen sírni.

    És amikor este leveszem az álarcot,
    a tükör még mindig ott áll.
    Nem nevet, nem sír –
    csak néz rám némán,
    mintha tudná,
    hogy a bohóc mindig őszinte,
    amikor egyedül van.