„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos;
önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
a legfélelmesebb felfedezés,
a legtanulságosabb találkozás.”
Forrás: Lélektől lélekig
„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos;
önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
a legfélelmesebb felfedezés,
a legtanulságosabb találkozás.”
Forrás: Lélektől lélekig
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Nagy bűneim ólmos sötétjét…
Átkos életem hogy hajol
a sors korbácsa alatt kétrét…
Botlásaim pojáca-táncát,
tévedt siklásait kezemnek…
A keserű falat ízét,
mikor elrejtőzve eszem meg…
Hisz csontig meztelen vagyok,
akárki a szívemig láthat…
A szent ledérség árkain
hagytam el színes, rongy ruhámat…
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Még azt is, hogyha jót cselekszem…
De ha én kérdem: ki vagyok?! –
nem felel rá, csak két meredt szem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő
Forrás: Lélektől lélekig
Fodor Ákos, Még mindíg, belső csend, önismeret, hiány, minimalizmus
Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.
Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!
Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!
Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
a társadalomba, biológiába,
s halált tűzve a puska tusára
őrzi az anyag szíved és
szerelmekkel fölcicomázva
sír tested fegyvertelen, árva,
milliárdnyi köztársasága
– nincs számodra üdvözülés,
örülj, hogy bennem megszülethetsz,
hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
van-e – fegyencnek a fegyenchez –
szívemhez, számhoz más közöd?
Gyűlölködhet a rügyre virága,
a gyökér gyűlölködhet magvára,
gyűlölködhet a mag magára
– bennem magadat gyűlölöd.
Mint erdők, egyetlen magházba,
apámba, anyámba vagy zárva,
oly időtlen mélyre leásva,
– hogy félek tőled, ha rád tekintek,
mert ez is és az is kegyetlenség,
ha szeretsz életre-halálra,
s nem latolgatod, mi az ára
– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosságról
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmet!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál – menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. –
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
Forrás: MEK
Sokat vártam az emberektől,
s nem fogadtam el keveset.
Gőgös vagyok. Bünteti Isten
azokat, kiket szeret.
Forrás: —
Számban só, epe, sav és méz van,
éppen annyi, mint másokéban,
mindenkiében.
Semmi többet nem adhatok,
ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
De már nem görbed.
Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
— Korán jött a te bölcsességed, asszony,
valaha mást akartál!
Kevesebb lettél önmagadnál.
Igaz, vagy sem?
Meglehet, így van.
Kifestőkönyves vágyaimban,
álmaimban, reményeimben hittem —
ó, megadatott hinnem.
Akkor ez volt szép.
Elbomoltam. Részekké —
minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.
Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
eltörölhetetlen vagyok jelen,
bár álmom is volt:
szédítő, tornyos — elfeledtem.
Forrás: —
Őszinteség… Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerű, mint az egyszeregy!…
Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.
Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?
A szó ott tévedez, elmarad…
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.
Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap…
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei