Címke: önismeret

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Az álmaimnak színes ablakába

    Az álmaimnak színes ablakába
    gyakran bekandikálnak furcsa nők.
    Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
    és morfinista-szemmel néznek ők.

    Régen halottak itt ki- és bejárnak,
    ismernek engem ismeretlenek.
    Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
    s közöttük én, remegve, mint gyerek.

    Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
    kegyúri gőggel, diadalúton,
    aztán megölve, akiket szerettem,
    a végtelent véres hajjal futom.

    Az éjszakai, vad előadást már
    mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
    színész, aki hazuggal és igazzal
    rémülve-rémít és komédiáz?

    Éjente nézem ágyam páholyából
    csukott szememmel, egy legördülő
    könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
    reggel pedig azt mondom róla: Ő.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Már néha gondolok a szerelemre

    Már néha gondolok a szerelemre.
    Milyen lehet – én Istenem – milyen?
    Találkoztam tán véle messze-messze,
    valahol Andersen meséiben?

    Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
    A lelke párna, puha selyemkendő.
    És míg a többiek bután nevetnek,
    virágokat hoz majd a kis betegnek.

    Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
    Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
    Fájó fejemre hűs borogatást rak.
    És kacagása hegedű-zene.

    Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
    Különös, titkos és ritkán mosolygó.
    Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
    Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

  • Ady Endre: Beszélgetés a boszorkánnyal

    I.
    (Édes boszorkányom,
    Láttál angyalt holtan?)
    »Láttam szép magamat,
    Mikor még nem voltam.«

    (A Holdat a Nappal
    Láttad összebujni?)
    »Láttam fehér szivet
    Pirosra fakulni.«

    (Láttál napnyugatról
    Napot kelni este?)
    »Láttam Ujév napját
    Szilvesztert keresve.«

    (Leszitálni láttál
    Égből eső-márványt?)
    »Láttam az egeken
    Fekete szivárványt.«

    (Láttál már busongást
    Csali, büszke kedvvel?)
    »Láttam már sírgödröt
    Tele szerelemmel.«

    (Láttál visszafordult
    Óramutatókat?)
    »Láttam perzselését
    Sohse-kapott csóknak.«

    (Láttál már tengeren
    Fogant őserdőket?)
    »Láttam, ki sohse lesz,
    A holnapi nődet.«

    (És bolondot láttál,
    Ki szerethet téged?)
    »Láttam a szivedet,
    Szivemen van s véged.«

    II.
    (Édes boszorkányom
    Szivemre be ráhullsz)
    »El foglak árulni,
    Mert te is elárulsz.«

    (Telve van a kedvem
    A te szép valóddal)
    »Kedvetlenségemet
    Űzöm unott csókkal.«

    (Szép asszonyságodban
    Megmaradok szépen)
    »Megakadt a szemem
    Egy külömb legényen.«

    (Egek csillagához
    Nem hasonlitnálak)
    »Jaj, be rossz a Földön,
    Jaj, be rossz itt nálad.«

    (Légy az én hűséges,
    Drága feleségem)
    »Feleséged vagyok
    S elhagytalak régen.«


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Én, szegény Magam

    Szeretlek halálos szerelemmel,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te elhagyott, te szép, béna ember,
    Te: Én, szegény Magam.

    Senkid sincs e bús, pucér világon.
    Sorvasztó, álmatlan éjjelek
    Holdfényénél fölujjongva látom:
    Csak én szerettelek.

    Te: Én, aki királynőket vártál
    S bölcs királyok hódolásait,
    Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
    Csak én vagyok ma itt.

    Szeretlek, mert a keserűségnek
    Ártatlan és áldott fia vagy,
    Mert minden egynek, búsnak és szépnek
    Tömjénezni szabad.

    Téged elhagyott már minden, minden,
    Durván, meg-nem-értőn és gazul.
    Nincs szépség, melynek hívője nincsen:
    Most én vagyok az úr.

    Az egész világ helyett imádlak,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te szép, kit a buták meg nem láttak:
    Te: Én, szegény Magam.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az eljátszott öregség

    Ahogy nőnek az árnyak,
    Ahogy fogynak az esték,
    Úgy fáj jobban és jobban
    Az eljátszott öregség.

    Ez az én két vén szemem
    Habár sok szépet látott,
    Mosolygós öregúrként
    Nem látja a világot.

    Nem fogok bocsánattal,
    Víg arccal tündökölni
    S fiatal vétkek fölött
    Pálcát tréfásan törni.

    Emlékezni se fogok
    Kedvesen zsörtölődve,
    Ősz hajjal, piros arccal
    A régi jó időkre.

    Heves, ál ifjúsággal,
    Óh, ezerszer jaj nékem,
    Megöltem jövő magam,
    Az én szép öregségem.

    Ahogy nőnek az árnyak,
    Ahogy fogynak az esték,
    Úgy fáj jobban és jobban
    Az eljátszott öregség.

    Forrás: MEK

  • Solymos Ida: Kitartott ujj

    Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
    holott régóta nincs hozzád közöm.
    Nem boldogít a tervezett öröm.
    Már nem hiszem éveink hiedelmét.

    A jóság kárhozottja vágytam lenni,
    ahány nagy példa – agyamban ragadt:
    leszel magas, s én, az alacsonyabb,
    ki kultuszod templomát megteremti.

    Régi század véletlen-ittfelejtett
    bolondja én, egy ábrándbéli kertet
    köréd öleltem süketen, vakon.
    Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
    ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
    kongását hallom minden hajnalon.

    *

    Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
    előlem végleg, mint cukrot az úrnő
    cseléd elől…? Szemléljem a csukott
    kamrát?! A képzet falaimon túlnő.

    Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
    Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
    Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
    mely bátrat is szorongani tanít.

    Kitartott ujjad nem feledhetem.
    Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
    Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
    fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
    kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
    ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.

    *

    Elalszol majd, és nem érzi fejed:
    deszka van-e alatta, lenge párna.
    Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
    celebránsok sem említik neved,
    nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
    aki lehetnél. Homlokodnak árnya
    velem szalad egy étoszibb világba.
    Őrizlek én, ahogy testvért lehet.

    Szobád nem fog arcodról vallani.
    De vall a véső, ha nem szolgai!
    S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
    Őrölhetnek a város malmai,
    ha nem lesz mód szemedbe mondani:
    csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.

    1963


  • Solymos Ida: Bemutatkozás, magyarázattal

    I

    Te nem tudod, ki voltam azelőtt,
    s nem tudhatod, milyen.
    Én is csak sejtem. Nagyra nőtt
    bennem a türelem,
    megtudni, dolgom hol lehet,
    s hívnak-e bárhova,
    ahol a falak melegek,
    s az ember nem okvetlen ostoba.

    Ki most előtted áll,
    csontjáig lecsupaszított.
    Szemében szálka – nem is egy –
    tart egész gerendázatot!
    Tudnivaló: gyakran felejt
    valami fontosat.
    Véd egy maroknyi végtelent,
    s álmában önnön lelke lesz
    a legokosabb.

    II

    Ne várjak semmire, csak éljek,
    ahogy a bogár is él,
    míg kioltják a nagy törvények:
    egy Talp vagy egy Tenyér?

    A szív hulláma meg-megéled,
    mondatokat cserél,
    elkap még hangokat, zenéket:
    ne hordja szét a szél –

    Ige akartam lenni valaha.
    Mikor leszek kenyér?