Címke: önismeret

  • Szabó Katalin – Néha kell…

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az megalázva.
    Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
    hol a benned megbúvó rosszindulat
    mint titkos szeretőd oson el.
    Mikor aznapi revüd final show-jaként
    öltöd fel hazug mosolyodat.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen pőrén állni.
    Mikor sietve kapnád magad elé,
    takarni gyarló testedet,
    életed legnagyszerűbb jelmezét,
    a tökéletesen hímzett, csillogó
    színpadi lelkedet.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az vértől lüktetve fájni,
    mikor ijedten kapkodsz
    minden feléd dobott szó után,
    hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
    de nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
    Pedig egy nyíltan kimondott „Bocsánat!”
    az ára csupán ennyi.

    Néha kell, hogy érezd,
    milyen az, a mélybe zuhanni,
    mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
    ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
    Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
    hogy lejáratott trükkel igazold mennyei mivoltodat.
    Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
    hol a mélyben lent,
    feszített pokróccal várt rád egykor
    egy igazi jóbarát.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

    Szabó Katalin, önismeret, bukás, bűnbánat, megalázottság, barátság, felelősség

  • Fodor Ákos – Még mindíg

    nem vagyok elég szegény.
    Még nincs bennem elég csend ahhoz,
    hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
    még van szavam.
    Nyomorultan, tériszonyban,
    könyörögve a semmitsemtudásért,
    még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
    Veszendőt a Veszendő

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fodor Ákos, Még mindíg, belső csend, önismeret, hiány, minimalizmus

  • Lénárd József – Öröme légy önmagadnak

    Amilyen vagy a világon, egyetlen.
    Életed tiéd, titokzatos érték.
    A létezés örömét énekelték,
    mikor születtél, könny volt a szemekben.

    Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
    ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
    Legyél, ki az örömöt akarod még,
    és akard, hogy magadban elmélyedjen!

    Ki örüljön neked, ha nem ismered
    saját örömöd, mely benned született?
    Éld tudatosan lelked létezését!

    Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
    S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
    ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva,
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott

    Mert ha a szerelem elhagyott,
    kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom;

    mert ha a szerelem elhagyott,
    csak loholsz az utcán szorongva,
    elbűvöl s nyomban megaláz
    minden parázna szoknya;

    és nyelved száraz kőporban forog,
    ha elalszol, kifoszt az álom,
    ébren lábaid fércen rángatod;
    parázson jársz, parázson…

    És tarkódig felperzselődsz;
    tagjaid hamuként leomlanak,
    mozdulataidról az otthonosságról
    arany páncélja leolvad.

    Vad fogaid élesen összeverődnek,
    tekinteted röpte kileng, és
    míg kívül a forróság emészt,
    belülről ráz a didergés…

    Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
    de jaj, ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmet!

    Mert minden idegen lesz neked akkor,
    s kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom.

    Futnál – menedékül a megkövült közöny
    nyirkos barlangjai várnak:
    takaródzhatsz melegedni magadba,
    mint bundájába az állat. –

    Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
    nem ereszted az elveszítettet;
    körömmel ezért behegedt sebeid
    újra csak újra kikezded.

    S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
    ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
    míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szívébe szalad.

    Forrás: MEK

  • Gyurkovics Tibor: Sokat

    Sokat vártam az emberektől,
    s nem fogadtam el keveset.
    Gőgös vagyok. Bünteti Isten
    azokat, kiket szeret.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Korai bölcsesség

    Számban só, epe, sav és méz van,
    éppen annyi, mint másokéban,
    mindenkiében.

    Semmi többet nem adhatok,
    ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
    De már nem görbed.

    Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
    — Korán jött a te bölcsességed, asszony,
    valaha mást akartál!
    Kevesebb lettél önmagadnál.

    Igaz, vagy sem?
    Meglehet, így van.

    Kifestőkönyves vágyaimban,
    álmaimban, reményeimben hittem —
    ó, megadatott hinnem.

    Akkor ez volt szép.
    Elbomoltam. Részekké —
    minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.

    Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
    eltörölhetetlen vagyok jelen,
    bár álmom is volt:
    szédítő, tornyos — elfeledtem.

    Forrás: —

  • Babits Mihály: Őszinteség

    Őszinteség… Óh hogyha a szív
    oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
    könnyű, mint vers, ami rímre megy,
    és egyszerű, mint az egyszeregy!…

    Fa vagyok, a lábam sárban áll,
    ezer álmom vétkes kört csinál
    s lelkemben úgy eltéved a fény,
    mint egy labirintus ösvenyén.

    Tán zöld bozót, gazos labirint,
    talán csupa kőfal kacskaring;
    mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
    mily szörnyeteg lakik és henyél?

    A szó ott tévedez, elmarad…
    Fond, Ariadném, szent fonalad,
    és ahová sem igen, se nem,
    tán elvezet majd a szerelem.

    Hogyan mutassa a föld magát,
    ha az ég nem küld feléje sugárt?
    Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
    de karjaimat már vonja a nap…

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Az álmaimnak színes ablakába

    Az álmaimnak színes ablakába
    gyakran bekandikálnak furcsa nők.
    Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
    és morfinista-szemmel néznek ők.

    Régen halottak itt ki- és bejárnak,
    ismernek engem ismeretlenek.
    Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
    s közöttük én, remegve, mint gyerek.

    Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
    kegyúri gőggel, diadalúton,
    aztán megölve, akiket szerettem,
    a végtelent véres hajjal futom.

    Az éjszakai, vad előadást már
    mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
    színész, aki hazuggal és igazzal
    rémülve-rémít és komédiáz?

    Éjente nézem ágyam páholyából
    csukott szememmel, egy legördülő
    könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
    reggel pedig azt mondom róla: Ő.

    Forrás: MEK