Címke: öregség

  • Áprily Lajos – Kérés az öregséghez

    Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
    taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

    Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
    hangoskodóból halkíts hallgatagra.

    Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
    ritkán hallassam hangom, mint a holló.

    A közlékenység kútját tömd be bennem,
    karthauzi legyek a cella-csendben.

    Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
    folyók a torkolatnál csendesednek.

    Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
    könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

    Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
    egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

    a túlsó partot látó révülésben
    a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Sokáig élni

    Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
    hogy öregen is megismerjelek,
    mikor tüzedből már nem futja égni
    s én is parázslok, alig perzselek.

    Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
    szemedtől ez a fény nem múlik el;
    magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
    s feledteted velem, hogy halni kell.

    Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
    tündököl majd e lágy önkívület;
    két csillagod a test mögötti térben,
    hol a tagok elejtik terhüket,

    hol a nyers mámort az álom bevonja,
    s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
    hol öntudatlanul váltja valóra
    csömörtelen varázslatát a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kun Magdolna: Az utolsó keringő

    Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem,
    hadd érezzem azt, az öregség nem fáj,
    hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát,
    s valahol még ránk nyitja az élet kapuját.
    Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben.
    Könnyedén lebegve, mint az első randevún,
    mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk,
    most már mindörökre egymáshoz tartozunk.
    Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz,
    benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat,
    minden-minden benne lesz, ami csak a miénk,
    amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat,
    mert egy utolsó tánc mindenkinek jár,
    hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk,
    amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni,
    de a sors elvette a hozzá való merszünk.

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)

  • Kányádi Sándor: Megszokás

    megszokja a szem
    meg a sötétet
    hiába hunyorog
    rám e kései nap
    leszegett fejjel
    baktatok mint a
    felszínre fölhozott
    hajdani bányalovak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Sanszon

    Ha már öreg leszek:
    lesz öt macskám, és kilenc ebem,
    és lesz, aki mócsingot mér nekik,
    igen, lesz majd egy hentesem…

    Igen, talán ha már öreg leszek,
    s a villakertben látom játszani őket,
    a törpék és a szökőkút között,
    igen, s na persze: el-elrévedek –

    Most aztán végképp furcsa lenne, ha
    prófétaként végezném, zsinegen,
    s nem lenne villakertem, se ebem,
    se macskám, se hentesem…

    Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
    na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
    hát, persze, mondanák a villagazdikák,
    így végzi mind, mondanák, hát igen.

    Valamit tenni kell már, azt hiszem,
    mielőtt ideér a Semmisem,
    óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
    valamit tenni kell itt, hát igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats – Ha ősz leszel s öreg

    (Csillag Tibor fordítása)

    Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
    s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
    lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
    pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

    Hányan szerették jó kedved sugárát,
    s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
    de én zarándok lelkedet szerettem
    és változó arcod szomorúságát.

    S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
    suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
    a Szerelem, suhan a hegy fölött,
    s elrejti arcát fátylas csillagokba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kabós Éva – 80 évesen

    Szeretnék versben elbúcsúzni
    attól, mi szép volt nekem,
    „törvényen kívül” is fény,
    és virágok a hegyen…

    Oly szegényen ezüstöm volt a
    lármázó patak,
    szépen búcsúzni
    fáradó agyamban már
    nincsenek szavak…

    A fények ott játszanak
    még mindig a hegytetőn,
    de elérni a
    csúcsokat már nincs erőm –
    nem jutok fel a
    rímeket-rejtő hegytetőre,
    vonszol magával
    erdélyi sorsom nyolcvan éve –
    s nincs már erőm bontani
    piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
    – az ősit –, írásosat…

    De még szeretném megköszönni,
    mi szép volt nekem,
    fényt és virágot
    a Mezőség dombjain,
    és a székely hegyeken,
    megköszönni a hópelyhet
    és napot,
    az eltévedt golyókat
    és az eltaláló szót –
    Egy versbe zárva megköszönni,
    hogy még itt vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia