Van nekem egy öreg lovam,
Meg egy rozzant szekerem,
Jó időbe, rossz időbe
Mindig vígan terelem.
Semmi bajom, semmi gondom,
A lovamnak csak aszondom:
– Gyű, Madár, hej, Madár!
És a többit tudja már.
Napestig a bakon ülök,
Szundikálok, pipázok,
Jó időbe sütkérezek,
Rossz időbe megázok.
Így megy ez már évek óta,
Nem változik már a nóta,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Nem változok én se már.
Egyre vénebb lesz a szerszám,
Egyre vénebb lesz a ló,
Kocsi húzni, utca futni
Néki az már nem való.
Így azután mindegy nékem:
Van vendégem, nincs vendégem,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Se nagy haszon, se nagy kár!
Válogatós úri népség
A kocsimba be nem ül,
Igaz is, hogy cifra rajta
Nincs se kívül, se belül.
Nem is igen kínálgatom,
Félrevágom a kalapom,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Megélek én így is már!
Néha mégis beletéved
Egy szerelmes ifjú pár,
Készülődök, kászolódok:
– Gyű, Madár és hej, Madár!
Mire lassan nekivágok,
Elfelejtik a világot,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Édes a csók, csattan már.
Vén lovam is, ahogy hallja,
A világnak nekivág,
Mint amikor a huszárló
Meghallja a trombitát.
Ahogy büszkén lépegetne,
Visszatér a régi kedve,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
De sok csókot hallott már.
Eszébe jut a lovamnak
Az a csók… és az a nyár…
Az a nyár… és az az eskü…
– Gyű, Madár és hej, Madár!
Oly tüzes lesz, amilyen volt,
A gazdája is ilyen volt,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Bizony annak vége már.
Jobb lesz nekünk lassan menni,
Vén szekerem, vén lovam,
Jobb lesz nekünk megpihenni,
Öreg idő, este van.
Lassan menni, megpihenni,
Hogy ne bántson senki, semmi,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Miértünk már úgyse kár!
Párizs, 1900
