Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)
Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…
Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?
A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.
Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…
Forrás: Szeretem a verseket (FB)
