Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.
1931
Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.
Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát –
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.
Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.
S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon…
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.
Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.
Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.
Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed –
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
A küszöbön guggol Sári néni,
Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
Van nyergelve pápaszemmel orra,
Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Ami eddig ott lenn volt ruháján,
Odafönn van most a ránc orcáján;
Csak úgy líg-lóg derekán ruhája,
Mintha rá villával volna hányva.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
Fehér, mint a fehérített vászon,
S borzasan űl feje tetejében,
Mint a gólyafészek a kéményen.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Befelé vette az útját szeme,
Ráúnt régi születőhelyire,
Ott benn pislog szomorún, nem vígan,
Mint lámpa a beroskadt sírban.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Keble róna, puszta s csendes róna,
Mintha már alatta szív se’ vóna;
Ott van még a szív, de mozdulatlan,
Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Vad, tékozló fiú az ifjúság,
Két marokkal szórja gazdaságát,
De jön apja, a zsugori vénség,
S visszaszedi elpazarlott kincsét.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Szalonta, 1847. június 1–10.
