https://verskucko.com

Címke: öregség

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre

    Nézz, Drágám, kincseimre,
    Lázáros, szomorú nincseimre,
    Nézz egy hű, igaz élet sorsára
    S őszülő tincseimre.

    Nem mentem erre-arra,
    Búsan büszke voltam a magyarra
    S ezért is, hajh, sokszor kerültem
    Sok hajhra, jajra, bajra.

    Jó voltam szerelemben:
    Egy Isten sem gondolhatná szebben,
    Ahogy én gyermekül elgondoltam
    S nézz lázban, vérben, sebben.

    Ha te nem jöttél vóna,
    Ma már tán panaszló szám se szólna
    S gúnyolói hivő életeknek
    Raknak a koporsóba.

    Nézz, Drágám, rám szeretve,
    Téged találtalak menekedve
    S ha van még kedv ez aljas világban:
    Te vagy a szívem kedve.

    Nézz, Drágám, kincseimre,
    Lázáros, szomorú nincseimre
    S legyenek neked sötétek, ifjak:
    Őszülő tincseimre.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Őrizem a szemed

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Világok pusztulásán
    Ősi vad, kit rettenet
    Űz, érkeztem meg hozzád
    S várok riadtan veled.

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Nem tudom, miért, meddig
    Maradok meg még neked,
    De a kezedet fogom
    S őrizem a szemedet.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – Vén faun üzenete

    Bús maskarája a világnak,
    Apolló, a faun-mezű:
    Üzenek néked, Léda. Várlak.

    Tavasz van itt a Duna-tájon
    És én olykor vért köhögök,
    Szép itt az élet, csupa álom.

    Pán-kereső utamba most már
    Mámor-gályák utasa, én,
    Itt állok a zord Bizonyosnál.

    A lelkem még ronggyá-szedettebb,
    Testem röpítné könnyű szél
    Hádesz felé. És, és: szeretlek.

    Új dalokat nem hallasz tőlem,
    Csókom sincs csókolnivaló,
    De kellesz e tavasz-időben.

    Hogy akkor majd reám hajoljál,
    Fülembe csókold, mit te tudsz:
    „Csúf faunom, Apolló voltál.”

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

    Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
    amíg a lelkem égőn rátapadt,
    s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
    az ifjúság már tőlem elszaladt.

    Lemostam minden kendőzést magamról,
    hajamat sem festettem újra már,
    mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
    s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

    Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
    fejemen, ím, örökös hó ragyog,
    így hordozom ezüstös koronámat,
    és hófehéren újra szép vagyok.

    E szépség más, mint volt az ifjúságé,
    nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
    magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
    és ez a szépség nem lesz hűtelen.

    Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
    az életen, mely szép és változó,
    hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
    így hömpölyög a nagy és mély folyó.

    Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
    mert minden élet mérhetetlen kincs,
    napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
    ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu