A küszöbön guggol Sári néni,
Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
Van nyergelve pápaszemmel orra,
Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Ami eddig ott lenn volt ruháján,
Odafönn van most a ránc orcáján;
Csak úgy líg-lóg derekán ruhája,
Mintha rá villával volna hányva.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
Fehér, mint a fehérített vászon,
S borzasan űl feje tetejében,
Mint a gólyafészek a kéményen.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Befelé vette az útját szeme,
Ráúnt régi születőhelyire,
Ott benn pislog szomorún, nem vígan,
Mint lámpa a beroskadt sírban.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Keble róna, puszta s csendes róna,
Mintha már alatta szív se’ vóna;
Ott van még a szív, de mozdulatlan,
Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Vad, tékozló fiú az ifjúság,
Két marokkal szórja gazdaságát,
De jön apja, a zsugori vénség,
S visszaszedi elpazarlott kincsét.
Sári néni, hej, mikor kendet még
Sárikámnak, húgomnak nevezték!
Szalonta, 1847. június 1–10.
