https://verskucko.com

Címke: orosz

  • Lev Tolsztoj: Idézetek

    „… a boldogtalanság sohasem a nélkülözésből, hanem a nagy bőségből ered.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.,

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékegű estben

    Kékegü estben, holdselyem estben
    egykor erős volt s ifju a testem.

    Vissza se térhet, újra se éled,
    messzire száll el minden… az élet…

    Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
    Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

    ford: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Emlékdal

    Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
    Nyárfák levelét veri vissza a tó.
    Kék kendőd nézem az ablakon át,
    Huzigálja a szél, hajad éj-fonatát.

    Habos áradaton, csupa csillag a táj
    Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj.
    Lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám,
    Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.

    A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
    Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
    Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
    Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Fönn a menny hideg-kék tálján

    Fönn a menny hideg-kék tálján
    gomolyfelhő, méz-arany.
    Álom leng a föld homályán,
    én virrasztok egymagam.

    Felhőben a fenyves. Mélye
    gyantaillatot szitál.
    Felhőrések gyűrűjébe
    fúródik egy sziklaszál.

    Kócsag rikoltoz rekedten,
    ring a szittyós tóöböl.
    Árva csillag, majd lecseppen,
    mint a harmat, tündököl.

    Árva csillag kék tüzével
    lángvihart lobbantanék,
    benne úgy hanvadjak én el,
    mint alkony-máglyán az ég.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Ház a hóban

    Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
    nem tudunk elszakadni még.
    Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
    Sötétedik az esti ég.

    Hallgatunk, templomba betérve,
    keresztelőt, nászéneket.
    És nem nézünk egymás szemébe…
    Velünk minden másképp esett.

    Aztán a havas temető vonz.
    Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
    Egy házikót a hóba rajzolsz. –
    Abban mindig együtt leszünk.

    (Fordította: Rab Zsuzsa)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Füstgomolyok szállnak

    (Там неба осветленный край)

    Füstgomolyok szállnak a tág,
    világos égre.
    Idehallik lármás libák
    beszéde.

    Szabad szívem nem üli bú.
    Mereng a messze:
    valami zengés, iszonyú,
    száll tünedezve.

    Piszkos tollal kereng az ősz.
    Hallani: egyre
    csattog a fejsze, dőlnek ős
    szálfák recsegve.

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Osztrovszkij: Idézet

    „Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
    Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.
    Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
    mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
    Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
    Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.
    Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
    Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
    imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: Hasonmás

    Egyszer, vak október ködében,
    Ballagtam, dúdolgatva én.
    (Ó, fizetetlen csókok éje
    Nem pénzen vett leány ölén!)
    S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
    Rég elfeledt dal szállt felém.

    S feltámadt ifjuságom álma,
    S te, mintha élnél, mintha még…
    S elragadott az álmok álma,
    Eltűnt a szél, vihar, sötét…
    (Így ébred a kamaszkor álma.
    De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)

    Váratlan – éjszaka ködéből
    Elémbe imbolyogva lép
    Egy vénülő ifjú (de rémlő:
    Nem volt-e álombéli kép?),
    Kilép az éjszaka ködéből,
    És egyenest elémbe lép

    S így suttog: „Unok lődörögni,
    Szippantani ködök dohát,
    Más-más tükrökben tükröződni,
    S csókolni mások asszonyát…”
    S furcsának tetszett nékem ő is,
    Összeakadtunk újra hát…

    Majd – pimaszul elvigyorodva –
    Mellőlem eltűnt hirtelen…
    Oly ismerős-bús ez az orca,
    Valahol láttam már, igen…
    Talán a tükörüvegen
    Magammal találkoztam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig