Címke: ősz

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • JUHÁSZ GYULA Ősz

    Opálos színei bágyadt ködében
    Leszáll reám a kora alkonyat,
    Kései tűzrózsák nyílnak a réten
    S az égen a mély csöndesség fogad.
    Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
    És sötétben hallgat a tó
    S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
    Mint altató.

    Hűs szele húz át az ősznek a réten,
    Fázik a lelkem, érzi a deret,
    Keresnék valamit a messzeségben,
    Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
    Oly hirtelen borult az est fölébem
    S az ősz oly gyorsan rámtalált,
    Úgy állok itt a hervadó vidéken,
    Mint a topolyafák.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez


  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.

    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.

    Még szól a tücsök, de már nem soká.
    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.

    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.
    Isten veled lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

  • Kányádi Sándor: Szemerkél az őszi eső

    Szemerkél az őszi eső,
    szomorkodik a diófa,
    nem búsulna, ha a nyári
    viselete most megvolna.

    De letépte a cudar szél
    pompázatos szép ruháját,
    pedig azt még a zuhogó
    záporok is respektálták.

    De leginkább azon búsul,
    hogy azok is elszeleltek,
    akik árnyas lombja között
    nyáron által csiviteltek.

    Se egy rigó, se egy veréb,
    csak egy öreg, mindig álmos
    varjú maradt hűséges a
    lombja-vesztett diófához.

    Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
    jól tudja, hogy nemsokára
    lesz az öreg diófának
    gyönyörűszép hósubája.

  • József Attila: Ősz

    Tar ágak-bogak rácsai között
    kaparásznak az őszi ködök,
    a vaskorláton hunyorog a dér.

    Fáradtság üli a teherkocsit,
    de szuszogó mozdonyról álmodik
    a vakvágányon, amint hazatér.

    Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
    tollászkodik és hosszan elborong.
    A kövön nyirkos tapadás pezseg.

    Batyuba szedte rongyait a nyár,
    a pirosító kedvü oda már,
    oly váratlanul, ahogy érkezett.

    Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
    a gyár körül az ősz ólálkodik,
    hogy nyála már a téglákra csorog?

    Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
    de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
    hogy szemembe néz s fülembe morog.

  • Reményik Sándor: Őszi esők

    Most ott künn eső zúg és szél süvölt
    És úsznak lomha, szürke fellegek,
    Az erdő fölé súlyos köd terül
    És kioltja az égő színeket.

    De holnap talán újra kék az ég,
    S nincs változás az ősi fák alatt,
    Csak valamivel több bíbort tapos
    A vándor lába – és több aranyat.

  • Móra Ferenc: Kertem alján

    Kertem alján
    lombot ontva
    vén akácfa vetkezik,
    ablakomba
    búcsút mondva
    nyújtogatja ágkezit.

    Ha szükellő
    őszi szellő
    simogatja sudarát,
    gallya rebben,
    halk zörejben
    sírja vissza szép nyarát.

    Puszta ágad
    bármi bágyadt,
    bármi búsan bólogat,
    vén akácom,
    e világon
    nincsen nálad boldogabb!

    Viharával,
    nyomorával,
    átaluszod a telet –
    új virággal,
    lombos ággal
    kelteget a kikelet.

  • Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

    Itt van az ősz, itt van ujra,
    S szép, mint mindig, énnekem.
    Tudja isten, hogy mi okból
    Szeretem? de szeretem.

    Kiülök a dombtetőre,
    Innen nézek szerteszét,
    S hallgatom a fák lehulló
    Levelének lágy neszét.

    Mosolyogva néz a földre
    A szelíd nap sugara,
    Mint elalvó gyermekére
    Néz a szerető anya.

    És valóban ősszel a föld
    Csak elalszik, nem hal meg;
    Szeméből is látszik, hogy csak
    Álmos ő, de nem beteg.

    Levetette szép ruháit,
    Csendesen levetkezett;
    Majd felöltözik, ha virrad
    Reggele, a kikelet.

    Aludjál hát, szép természet,
    Csak aludjál reggelig,
    S álmodj olyakat, amikben
    Legnagyobb kedved telik.

    Én ujjam hegyével halkan
    Lantomat megpenditem,
    Altató dalod gyanánt zeng
    Méla csendes énekem. –

    Kedvesem, te űlj le mellém,
    Ülj itt addig szótlanúl,
    Míg dalom, mint tó fölött a
    Suttogó szél, elvonúl.

    Ha megcsókolsz, ajkaimra
    Ajkadat szép lassan tedd,
    Föl ne keltsük álmából a
    Szendergő természetet.

    Erdőd, 1848. november 17–20.