(Téma és variációk)
Róka és a holló
Megírta Aesopus.
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
majd megtoldom néhány variációval.
A téma
Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: – Tollad, ó, be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajt lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.
Első variáció
A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza, ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény az lett:
Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra, ódon módon:
– Ó, rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod megcsuklik fenn a magas cében.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem erről az estről,
hogy a sajt a fára azért nem esett föl.
Második variáció
Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztafőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzta csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót, ez megcsömörlött,
– Brr, még egy sajt! – morgott. – Vigye el az ördög!
– Hogy vagyunk? – szólt oda a holló ásítva,
s a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
– Fujj, vidd el! – nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett, azóta nevezték el róla.
Harmadik variáció
Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
s töprengett az idők változandóságán.
Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
– Mit ér ravaszságom, ha neked nincs sajtod?
– Nincs – felelt a holló. – Rég nem ettem sajtot,
viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.
– Sajttal! – szólt a róka. – Így kell a fenének!…
Negyedik variáció
Fenn csücsült a holló a dús hársfa árán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: – Tollad, ó, be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És a neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!… Az igaz viszont, hogy fehér holló volt…
Ötödik variáció
Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt odafenn a hársfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
Kérem elnézésüket…
Forrás: MEK – Szamárfül
