Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Bátorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
Véres fogaidat.
Paródia
Jár számkiüzötten az árva kölök,
Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,
Oly éhes-epedve foly ajkairól,
Hogy tégla repedne fal ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét:
Goromba csatákat, otromba vezért;
Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,
A szép szemet, arcot, – egyéb nyavalyát.
S míg a dal epedve foly ajkairul,
Ábrándozik – praenumeránsairul!
“Jó gyermekem, a haza szebb idejét
Hol senki ne hallja – kemence megűl
S méltó dali bért
Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért.”
És így köszörűtlen az ifju megyen,
Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,
S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal
Bús éneke, tört szusza hangjaival.
“Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!
Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.
S tán csendes alunni tivornya után:
Zengd álmait éjiden árva cigány.”
Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt
Hol vargainas fut, ebecske szalad,
S vészhangon üvöltöz a bakter elé,
S villámgerelyét viszi ágya felé.
De feljön az ormokon a teli hold,
Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.
Oh ifju, mi álmod a mámor után?
Szép álmokat énekel annyi cigány. –
S már nem fut az ebfi – szaglálva megáll:
S ott szendereg egy szivar, álmainál.
