https://verskucko.com

Címke: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június

  • Petőfi Sándor: Anyám, anyám…

    Anyám, anyám, oh
    Legjobb s legboldogtalanabb anya!
    Nincs hát reményed,
    Mit a fösvény való beváltana?

    Kiküldözéd, mint
    Galambját Nóé, a reményeket;
    De teljesülés
    Zöld ágával meg egy sem érkezett.

    Végső reményed:
    Ha majd halálod meg fog hűteni,
    Fölmelegítnek
    Még egyszer gyermeked hő könnyei.

    Szegény anyám te!
    Ez a vigasztalás sem jut neked;
    Elsírta könnyeit
    Szerelmesének sírján gyermeked.

  • Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém

    Mindig biztattál, jó apám:
    Kövessem mesterségedet,
    Mondtad, hogy mészáros legyek…
    Fiad azonban író lett.

    Te a taglóval ökröt ütsz,
    Tollammal én embert ütök – –
    Egyébiránt ez egyre megy,
    Különböző csak a nevök.

  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”