Ezt a századot nem lehet befejezni.
Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.
Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.
A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,
a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
a holttestet alulról fölüké rakták,
így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.
Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.
Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,
a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.
Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.
Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
fáradt, megviselt, indulatra erős,
cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.
Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,
hanem kiérlelt, szép és természetes,
az emberbőrbe bújt emberé.
Vajh hányat fogunk írni akkor?
Forrás: —
