https://verskucko.com

Címke: remény

  • Reményik Sándor: Télelő

    Ez télelő, – sötétedik hamar,
    Mindjárt homályba hull a kis szoba…
    Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
    Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
    Ha valaki mellettem ülne most
    És fogná erősen a kezemet,
    Fülembe suttogva varázs-igét?

    Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

    Ez télelő, – sötétedik hamar…
    Ha most körüllengné e kis szobát
    Mindenki, akinek szívére
    Csöppentettem egy csöpp melódiát, –
    Ha átölelne párás zuhataggal
    Egy szivárványos visszhang-vízesés,
    És kórus zúgná fülembe: remélj!?

    Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

    Talán, talán ha betöltene Az,
    Akit most is csak hírből ismerek,
    Kihez esetlen imát dadogok
    És hatalmában félig sem hiszek,
    Csak akarok, csak akarok…
    Ha visszahozná mult novemberek
    Tengeralatti advent-illatát,
    Ha megtenné a képtelen csodát,
    És olyan volna ez a délután…
    Akkor talán, talán, talán
    Fénybeborulna most is a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Bíztató

    Az értelem szűk pitvarában
    nyüzsögnek törpe napjaid.
    Túlnéznél olykor a palánkon?
    a semmi fénye megvakít.
    A téboly társadul szegődik,
    föléd hajol, ő súgja már:
    “Ölts nyelvet e talmi valóra,
    különb hazát bír a halál…”

    Különb hazát: Lehet. Eléred
    ama honnak is partjait,
    de számlált éved tövében
    a lét rejtett aranyait
    kutassad addig… S ha hiába?
    Ha nincsenek? Ha nem leled?
    Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
    addig s ahogy rendeltetett!

    Nyöszörög elméd? Hánykolódol
    űrszínű, zűrös éjszakán?
    melledre ül s torkod szorítja
    léted lidérce, a talány:
    Miért? Mi értelme? Mi célja?
    a rekedt kétség kerepel –
    Figyelj! A hajnal jő s talán egy
    rigó füttye majd megfelel…

    Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
    az omló légben, vagy talán
    egy hirtelen pattanva bomló
    kisded levél az almafán,
    melyekkel végre elmulathat
    az ész s húga, az érzelem –
    és küszöbödre ül kibontott
    hajjal s liheg, a szerelem.

    Miként a gyermek, aki pénzt lel
    és örömében felkiált,
    hányszor kiált, sikolt a lélek
    örömében mert rátalált
    egy árnyra, színre, hangra, fényre,
    mely tetszhalottként rejtezett,
    de él eztán, mert szólítottad,
    mert te adtál neki nevet.

    Az értelem szűk pitvarában,
    a végesben a végtelent,
    a nem szűnőt az elmúlóban
    ím megleled, amíg teremt,
    munkát az ész s vele a lélek,
    mint gazda, aki nyáron át
    esővel, fénnyel összefogva
    ápolja kertjét, udvarát.

    S ha jő a tél, ha hó lepi be
    majd udvarát s a kerteket,
    az égiekkel nem száll perbe,
    ki mindent megtett, mit tehet.
    Ezt mondogasd eztán magadnak,
    ha vigasz kell, ha bíztató –
    míg jő teled és élted keskeny
    nyomát betemeti a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A visszanézésről

    És ne engedd, hogy visszanézzek.
    Csak azt, csak azt ne engedd,
    Hogy visszanézzek.

    Az én parázsló pártos két szememnek
    Én törvényt tettem.
    És két kőtáblát, hideget,
    Kemény kezembe vettem.
    És szóltam: A hegyek megett
    Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
    S én nézni akarom a hegyeket,
    És énekelni akarok
    Harsanó hegyi éneket,
    És magamnak örök dallá idézni,
    Hogy én legyek a Te dalod.
    És nem akarok visszanézni.

    Te láttál, mikor lemerültem
    A zúgó vízbe, ama szent habokba,
    S a tüzes vízben elmerülten
    Te láttál ott dalolva és zokogva.
    És hétszer csaptak rajtam át
    A szentséges habok
    És hétszer mostak végig-végig,
    S Te tudod, hogy rólam minden levált,
    Hogy most már énekes vagyok,
    Hogy most már mind a dalok a tiéid.

    Én így születtem: vízben s tűzben.
    S most már itt voltam az innenső parton.
    Odaát éppen sírt az álmos alkony,
    De itt a hajnal fénye égett.
    És én kemény mellemre tűztem
    A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
    És elindultam a hajnali tűzben.

    És Te tudod, hogy megláttam az útat:
    Azóta járom.
    Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
    Csak egy vesszőm maradt,
    Keményen és kopáron,
    És most esengve várom, egyre várom,
    Hogy vesszőmön virág fakad.

    És eleitől fogva tudtam,
    Hogy visszanézni nem szabad.

    Pedig látod, a két kőtábla
    Már olyan sokszor megrepedt.
    Mert tétován sokszor megállva
    Elernyedtek e bús kezek,
    S lecsúszva föld fakó porába
    A két szent tábla könnyezett.
    És olyan sokszor zúg a szélben
    Valami fáradt félelem.

    Azért ne engedj visszanéznem,
    És lásd, azért maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: TE DEUM

    A szívem eláll, ha elgondolom:
    Mégis min múlott? Néhány vakeset!…
    – Ha egy véletlen bokron fennakad,
    Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,
    Találkozásunk e kis hazában?

    Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
    Mert sok út véres, sok haza sírkert,
    Mert más glinglangot szívharang nem tud,
    Ha csucsujázza lágy boldogságát; –
    Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
    Tábori sátor sírlepedőjük,
    Millió mártír,… hiába mártír…
    – Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

    Messze az árok… tőled elég volt,
    Könnyem elég volt! – – Félúton intett
    Kegyelmet néked, veszni indultnak,
    Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
    “Te deum!” –, csak így érteni ezt meg)
    – Hazák és útak felett az Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Buzdítás könnyűségre

    Légy könnyű – dal – mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
    mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
    mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
    melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

    Légy könnyű – dal – mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
    ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
    mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
    mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

    Légy könnyű sziromkönnyű – dal – ugyan miért volnál nehéz?
    az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
    terhed hajítsd útfélre – mindent megnyer ki mindent elveszít
    és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

    Légy könnyű könnyű könnyű – szív – mint az olvadt lélekharang
    amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
    mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
    s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: xéniák

    (20)
    mit érünk el? mi ér el minket?
    minek is látjuk az elért elérőt?
    miféle port, milyen szemünkbe hinthet?
    (milyen volt? milyen lesz tőle a tekintet?)

    • mi: éleslátók? mi: vakon remélők?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdélyi József: Kék Miatyánk

    Legszebbek a néma imák…
    Imádkozik minden virág;
    kék imát mond a kék katáng,
    kék virága kék Miatyánk.

    Gyalogútak, dűlők fele
    kék katánggal van most tele;
    mélyűlt keréknyomok között
    milljó kék Miatyánk köszönt.

    – Ki itt jársz, légy jó emberünk,
    s néma imát mondj mivelünk;
    tekints némán az égre fel, –
    egy pillantást megérdemel.

    Szekérkerékkel töretünk
    kocsikenőcs a kenetünk,
    innen mi el nem mehetünk;
    mégis szép a mi életünk.

    Mégis víg a mi életünk,
    az égre ment felnézhetünk
    s néz ránk a Nap, az ég szeme;
    nyitott szemünk felnéz bele.

    Minden tövön száz kék katáng
    mondja némán hogy „Mi Atyánk”;
    s hervad hamar és boldogan,
    benne mert új élet fogan.

    Mert küllőkkel bár töretünk,
    kocsikenőcs a kenetünk:
    mig az égre felnézhetünk,
    örök élet az életünk…

    1972

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bede Anna: Fohász

    Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
    Köszönöm azt, hogy ép hitem,
    S hogy e világban ím, a lélek
    Gyönyörű házát építem

    Köszönöm azt, hogy sok bajomban
    a Te Igéd vigasztalás,
    s hogy ahol ennyi fájdalom van,
    Tovaröpít egy jó varázs.

    Valami mindig talpra állít,
    valaki mindig megsegít,
    rövid utunk kálváriáit –
    járva az átkok berkeit.

    Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
    s hívogató szód rám talál.
    A sugaras, kék végtelenben
    köszönöm azt, hogy nincs halál.

    Forrás: Lélektől lélekig