Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
rózsaszínjét, szemed acélát
amit a lélek halk ezüstje ötvöz
s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
orvosság módra issza színvak
szemem, amely minden világot
mindig egy színnel sötétebbre látott.
Oh jaj minden világ csak bellül ég
s a testek csunyán elernyőzik,
de a tied átlátszó, mint az ég
melyen aki jól átnéz, ott az Isten!
Igy látom én a szemeidben
a lélek paradicsomát
felhőknek és fényeknek otthonát.
Forrás: Arcanum
Olyan-olyan gazdag voltam: gazdagságommal nem törődtem
Olyan-olyan szomorú voltam: mi hasznom lett volna belőle?
Elástam minden kincsemet mélyre, s mélyebben a mélynél:
fölötte föld és kő és víz és évek és álmok és éjfél.
Elástam minden kincsemet víz alá, könnyek alá,
s ahonnan hajdan kivájtam, kegyetlen kövek alá,
kenyértermő mindennapok fösvény, bús földje alá,
mit csak gyáva eke tár, mely kincset nem talál.
De most tavasz szelei fújnak, és kedvesem biztat
és kezek nyúlnak felém, és szivem is izgat.
Mi lenne ha kincseim újra fölásnám?
Mert erős vagyok én, és gazdagabb mindenki másnál.
(Óh jaj vigyázz, a nagy vizeket kiszabadítani vészes!
Kincsed tán nem is volt arany, csupa rozsdás és penészes
vagy elrabolták azóta, s ha talán meg is találod,
tolvajok ujjnyomatával szennyezve máris utálod.)
Forrás: Arcanum
Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
amint keresztüljöttem köztetek
s ki oly bizton indultam büszke reggel
delemre tévedezve csüggedek,
mint aki frissen kel föl idegenben
hogy induljon egy tiszta csucs felé,
mely hivón villog ablakára szemben;
estére tán eléri – de elébb
az utcákon kell átmenni, a sáros
piacon ahol annyi szem köpi
s a messze csucsot ellopják a város
törtető, írigy emeletjei
leszűkült látköréből mig megállva
habozni kezd s már szédeleg szegény,
lökések érik s oly komisz a lárma
s leülne már a piac közepén
de mindenünnen szitok veri zúzott
füle dobját – gyanus mert idegen.
“Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot”
riadnak rá vakon és siketen.
“Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
Verjétek el mert nem közénk való!
Áruhelyünket messze keserülje
az üzletrontó s jövevény csaló!” –
bolond kufárok! sárosan, sebekkel
futlak én s megcsufolva szaladok,
s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
ugy érzem jaj már testvértek vagyok
kivert testvértek – de egyszerre házak
közül szabadba jutva a szabad
csucs áll előttem! és a régi lázak
ébrednek s boldog könnyem fölfakad.
Forrás: Arcanum
Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szivébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Uristen se néz feléje.
Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?
Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merről jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?
Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
Füstölgő romján régi dómnak
Szebb, jobb világ épül tovább –
S szivednek egykor nyugtot ád,
Hogy véres kövét te is hordtad.
Forrás: Szeretem a verseket
Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély …
és dermedő minden tavaszra váró
gondolat.
De hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt
és az ágak között
bimbózik a remény.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Dőltem egy külvárosi háznak,
lehunyva szemem.
Pillám is alig bírta, oly nagy
volt a súly.
Poklomban álltam, mindörökre,
megválthatatlanul.
Azt hittem, nem jössz, és kívántam,
ne is jöjj már soha.
Dühömben álltam, nincsen annál
sötétebb éjszaka.
S egyszerre – kipp-kopp nesze – mégis! –
lépésed kopogott!
Léptél éjembe gyalogútnyi,
tejútnyi csillagot.
És mire odaértél és át-
öleltél, századok,
évezredek teltek, s a földön
új boldog nép lakott.
(2)
Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Kopott házfalnak dőlve álltam,
lehunyva a szemem.
Egyszerre – kipp-kopp – ismerős zaj,
lépésed kopogott.
Léptél reménytelen egemre
megannyi csillagot.
Mit tudsz magadról? Azt hiszed, hogy
az vagy csak, ami vagy?
Jöttél, és hoztad mennyemet
és angyalaimat.
Forrás: Lélektől lélekig
Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.
Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szűk öröm szentté leszen.
Tekintetem hat a jövőre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt időre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szűk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.
Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hűs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain.
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.
Sződemeter, 1811. augusztus 10.
Forrás: Lélektől lélekig
„Szenvedély nélküli az az élet, amelyet kicsiben játszunk, beletörődve, hogy az életünk kevesebb, mint amire képesek vagyunk.”
Forrás: Nelson Mandela idézete
Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, csak egyre mászom fölfelé
és visszacsúszom mindig…újra…
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra… újra fölfelé…
Néha fölérek: föl a csúcsra.
Körülnézek és mindenütt romok,
ledőlt falak és szürke sivatag,
összezárult vagy beszűkült utak,
ott fenn sincs más,
csak az, mi odalenn.
Fölébredek.
Fel kéne adni végre…
Nem lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van.
Forrás: Szeretem a verseket
