https://verskucko.com

Címke: remény

  • Dsida Jenő: Tavaszi rózsatőhöz

    Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
    Lehullott rólad minden kis levél,
    Minden szirom, virág; –
    Sírás nélkül nem nézhettem reád…
    Olyan szomorú volt a búcsúzás!

    És íme most, hogy itt a kikelet,
    Illatos rüggyel telve ágaid
    Bimbód is új fakad,
    Felveszed újra dísz-palástodat
    És úgy igézed vágyó szívemet.

    Oh, köszönöm neked!

    Jöhet ezután százszor is az ősz,
    Az én szememnek nem hull már a könnye:
    Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
    Hogy nem búcsúzunk senkitől
    És semmitől és sohasem örökre!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kiss Dénes: Ütemre

    Bomlik a házak kontya
    a sötétedés bontja
    némán belekuszálja
    hajuk az éjszakába
    Engem is beleszőne
    csillagos feketébe
    de én anyámtól boldog
    sugarakat hordok
    Lépésem füttyöm szikra
    csiholom bátorítva
    a dermedt füveket fákat
    Mintha már moccannának

    Forrás: Kedvesch versek

  • Csuka Zoltán: A tragédiák vállalójához

    Madách,
    ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
    végtelen sorában,
    a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
    aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
    realitással és fájdalommal,
    mint a rakparti munkás, aki naphosszat
    a súlyos zsákokat cipeli.
    Te vagy a diadalt hirdető síp
    a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
    Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
    akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
    mi is, akik veled együtt
    a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
    és „küzdve küzdünk” az emberért,
    akit te is óhajtottál
    és „bízva bízunk” az emberben,
    akit a ma látók szemei előtt formál
    az idők teremtő ereje.
    Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
    minden küzdelmek reménytelenségéről
    és mégis reményteljes voltáról
    és azért
    megfáradt homlokunkat megint
    és újra az égnek szegjük,
    a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
    veled együtt,
    mert így parancsolják ezt az élet és a dac
    titokzatos erői,
    amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
    És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
    most nem is szakasztjuk
    és ha föld leszünk a földben,
    por a porban,
    cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
    tudjuk,
    az életet éltük,
    a cselekvést megcselekedtük,
    küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
    tartottuk
    a nagy tragédiák hordozására
    és – így volt az jó, igaz és egész!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: A reformkori nők

    A férfinek hazája volt,
    a nőnek otthona,
    a férfié a parlament,
    a nőé a szoba,
    hová a fáradt férfifő
    mint révbe, visszatért,
    hol békét, ártatlan derűt
    és megnyugvást remélt.

    De olvastak az ifjú nők
    és szólt a zongora,
    hömpölygött, mint az áradat,
    reform, romantika,
    és szabadság és szerelem
    úgy összetartozott,
    mint a választott férfivel
    szerelmes asszonyok.

    A csitrik függönyök mögül
    lesték Vasvári Pált,
    a Szendrey-lány megszökött,
    lapokban publikált,
    rokonát, Wesselényijét
    imádta Polika,
    és Angliában agitált
    Pulszky Terézia,
    a március felpezsdített
    szűk otthont, tág hazát,
    s a reménység a lelkeket
    mint bor hatotta át.

    Csatába ment a katona
    a nagy eszmék után,
    vele maradt a szerelem,
    hátramaradt a lány –
    dörgés, villámlás: ágyú, kard,
    esőz a honfivér
    – s amelyik nő nem menekül,
    mit is tehetne? Vár.

    Az asszonyé a vakremény,
    a férfié a tett –
    de férfié lesz a remény
    és asszonyé a tett:
    mert leng a fekete-piros,
    a gyász, vér zászlaja,
    Világosnál lement a nap,
    s tán nem kel fel soha –
    veszve szabadság, szerelem,
    és harcos ifjai –
    a tiprott földből a remény
    hogy sarjadhatna ki?

    Ablaknál áll a feleség,
    ajtóban az anya:
    és elesettet, bujdosót
    mind visszavár – haza.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • .kaktusz: Tudod arra gondoltam

    Tudod arra gondoltam,
    hogy
    mindent meg lehet szokni,
    az idővel
    minden természetessé lesz.

    Meg lehet szokni
    a szépséget,
    a gazdagságot,
    a sikert,
    a tudást,
    a tavaszt,
    azt is meg lehet szokni,
    ha hosszasan itt időzik.

    Csak az első pillanat,
    az, ami sokkoló,
    utána
    az lesz a természetes,
    és az örömet,
    a legnagyobbat is
    felváltja a hiány.

    Mindennél van több,
    mindennél van jobb,
    amit hiányolni lehet,
    amiért semmi nem teljes.

    A legmagasabb fánál is
    van magasabb.

    De ha valakinek
    saját csillaga van,
    azt nem lehet megszokni,
    Őrá mindig várni kell,
    mindig készülni arra,
    hogy az ember ott legyen
    a pillanatnál,
    amikor fénye felragyog
    a sötét égbolton.

    A találkozással
    megkezdődik az elválás,
    az éjszaka rövid,
    a Föld forog tovább,
    a csillag búcsút int,
    maradni lehetetlen,
    vele menni nem lehet.

    Kezdődik elölről
    az izgatott várakozás,
    a vágyakozás utána,
    de az ember tudja,
    érzi,
    hogy újra eljön
    mindig úton van felé,
    hogy minden pillanat
    közelebb hozza
    a legszebbet,
    amikor felragyog,
    amikor érte ragyog fel
    az égen
    egy picinyke lámpás,
    aminek a fénye többet ér
    minden kincsnél,
    az egész ragyogó égboltnál.

    Ha egyszer mégse jönne el?

    Akkor
    élni se lenne érdemes.

    Akkor már
    a Földnek se lenne kedve
    tovább forogni.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Tóth Árpád: Csillag, ó, messzi Szerelem!

    Laktam már a magány monostorát,
    Viseltem már a bús lemondás szürke
    Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
    A gondok ráncrepesztő ostorát.

    Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
    Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
    Könnyem vizétől milyen új és fürge
    Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

    Bús az élet, de balga, aki gyászol;
    Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
    Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

    Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
    Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
    Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

    Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)

  • Szilágyi Domokos: Szemedből

    Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
    szép szóval szíven simogatsz –:
    ne törjünk egymásra – már úgyis
    ránk tört ez ideges tavasz;

    az első ibolyák s az első
    ibolyántúli sugarak
    járatják bennünk a rügyedző,
    újratavaszodó tudat

    s remény s rettenet örök táncát
    – kín a szülés s a születés –;
    fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
    után a beteljesülés

    ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
    küzdelemé, tovább, tovább,
    hogy önmaga elől világgá
    ne bujdoshasson a világ – –

    bújj hozzám, honomul, honodhoz.
    ölelj, biztass – csírát a rög –:
    szemedből vetítsem világgá
    a megszelídített jövőt.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia