Címke: remény

  • Jókai Anna – Ima Magyarországért

    Öregisten, Nagyisten
    nézd, hogy élünk itt lenn
    katlanba zárva
    csodára várva
    csöbörből vödörbe magyarok.
    Itt élünk se élve se halva
    hurrá a vödörben hal van
    süthetünk szálkás kis pecsenyét
    a friss húst viszi már a fürge menyét
    körben a bozótból
    ragadozók szeme villog
    az elhevert csordákon
    áldozati billog.
    (csitt, csak csendesen, ne kiálts,
    mormold csak, mormold az imát)

    Öregisten, Nagyisten
    ha Te nem, ki segítsen?
    Sovány lakomára
    nohabort kínáltak
    s akik ezt megitták
    bódultakká váltak.
    (… csak csendesen, ne siránkozz,
    halkan szólj elkábult hazánkhoz)

    Öregisten, Nagyisten
    érted sóvárog ma minden
    akik hortyognak szanaszét
    vagy éberen vigyáznak
    síkos savas eső alatt
    biz egyformán áznak.
    (… csak csendesen, mind aki lázad,
    báránybőr jelmezben figyelik a házad)

    Öregisten, Nagyisten
    erősíts a hitben
    hogy ami késik
    azért el nem múlik
    él még a Te nyájad bárha szőre hullik.
    (… csak csendesen, nem használ a lárma,
    mostohaszülők közt még árvább az árva)

    Öregisten, Nagyisten
    más remény nincsen
    mint igazad, kegyelmed
    hogy Te szabj végül rendet
    maradék országnak
    adj életes kedvet
    a lecsonkolt többit
    gyógyítgasd ne engedd
    önnön gyilkosává válni –
    haza kell találni!
    (… csak csendesen, mert vád alá vesznek,
    jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)

    Öregisten, Nagyisten
    nem hoztak, de vittek
    a vak lóra azt hazudták bátor
    suba alatt kupec lett a pásztor
    műdalokkal altat nejlonfurulyája
    dagonyáztat minket langyos pocsolyában.
    (… csak csendesen, ne élvezd a táncot,
    csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)

    Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
    hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
    fulladunk a füstben a folyónkban cián
    sorvasztja a lelkünk a ránk tukmált Isten-hiány
    mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
    hóhér a halottal cinikusan békül
    dús szobákban álparasztok
    a búzát égetik ők nem harasztot
    melósvezér nyüszít, uszít
    munkásember helyben fut itt
    a hajléktalant rendőr verte
    shoppingcenter országszerte
    mocskos pénznek nincsen szaga
    gaztól rabolt s gaz lett maga
    és a művész? búsan kérded
    megvették a tehetséget
    sirasd őket Ősi Anya
    zsoldospénznek sincsen szaga
    (… csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
    végtelen időben mindenkit megtérni)

    Öregisten, Nagyisten
    kit kövessünk s kit nem?
    Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
    hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
    a reánk szabott leckét beteljesíthessük
    gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
    nácítudat, bolsitudat
    csak álarc a Szörnynek
    egyképp meggyötörtek
    lám egymásra törnek
    gonosz század elment
    nehéz évek jönnek
    melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
    biztass hogy a testvérharc megszűnhet
    göngyöld e földgolyót, írjad köntösébe
    édes hazánkat annak is kellős közepébe
    a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke…
    Annyi gyalázatos koron át
    őrizd meg számunkra misztikus koronád.
    (csak csendesen, akinek füle van, hallja;
    a látónak látható, hasad az Ég alja)

    Öregisten, Nagyisten
    mit akarjunk s mit nem:
    törvényed vezessen
    hogy e kis nép oda ne vesszen
    át ne lyukadjon helyünkön a térkép
    ki ne radírozzon a világi lét végképp
    serkentsd fel szolgád, a Magyarok Istenét
    kend meg könnyektől elhomálylott szemét
    küldd le a magasból újra e véres-veres földre
    tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
    (A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
    – hiszen az életünk hovatovább ráment –
    mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Azt álmodtam…

    Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
    Az ember és a föld csak élt tovább.
    Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
    És kivirítottak a violák.
    A madarak vígábban énekeltek
    És gondtalanul járt a szende őz,
    A gólyák télre ismét útra keltek
    És százszor szebben múlt a csendes ősz.
    A börtönök küszöbét dudva verte,
    Kivirágzottak az utcakövek,
    Illat tömjéne szállt áldón az estbe
    S örökre elhervadt a gyűlölet.

  • Nagy Gáspár: Az élet legvadabb bozótosából

    (a Túlélők dicsérete)

    Elfogyott volna már a vérdíj?
    Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
    Talán hirtelen kasszát csináltak?
    S hova tűntek a nagy nyári
    média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
    Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
    Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
    amivel azonnal ölni lehetne?
    Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
    jó szokás szerint az „élve vagy halva!” üzenetét?

    És a lassan ölő mérgek?
    Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
    Ki lehet bírni mindent.
    Ki lehetett!
    Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
    rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
    Bizony, ki lehet bírni azt is.
    Figyelemmel és fegyelemmel.

    Mert az élet legvadabb bozótosából
    ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
    versek
    ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
    és sétálnak mindig fölfelé,
    a halálos vágták után, halálos fáradtságban
    a szívrengéses nappalok után,
    sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
    hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
    és a folyóban fuldokló hidat,
    a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
    és lássák csak Balassi üszök-porondját,
    ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
    a tornyokig, a kupoláig.
    S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
    úsztatja magát az estéli folyó
    kivilágított kottasorán.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár

    A szürke égen szürke fellegek,
    szürke ágakon szürke verebek,
    egyetlen fényes tollú kis madár
    meredeken a szürke égre száll.
    Elképzelhető az, hogy te lehetsz,
    kit fölrepít a szárnyas szeretet.

    Forrás: —

  • Wass Albert: Hontalanság hitvallása

    Hontalan vagyok,
    mert vallom, hogy a gondolat szabad,
    mert hazám ott van a Kárpátok alatt,
    és népem a magyar.

    Hontalan vagyok,
    mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
    s hogy egymásra kell leljen végre egyszer
    mindenki, aki jót akar.

    Hontalan vagyok,
    mert hiszek jóban, igazban, szépben,
    minden vallásban és minden népben,
    és Istenben, kié a diadal.

    Hontalan vagyok,
    de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
    és maradok ez úton, míg csak élek,
    töretlen hittel ember és magyar.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: A befejezetlen század

    Ezt a századot nem lehet befejezni.
    Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
    A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.

    Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
    Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
    azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.

    A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
    együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
    az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,

    a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
    a holttestet alulról fölüké rakták,
    így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.

    Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
    Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
    Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.

    Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
    ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
    Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,

    a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
    avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
    tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.

    Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
    mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
    elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.

    Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
    fáradt, megviselt, indulatra erős,
    cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.

    Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
    amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
    Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,

    hanem kiérlelt, szép és természetes,
    az emberbőrbe bújt emberé.
    Vajh hányat fogunk írni akkor?

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Madách kardal

    Férfi szívvel, férfi karral
    Megküzdünk mi száz viharral,
    Mely hazánkra támad.
    Régi hittel, régi dallal,
    Új erővel, diadallal,
    Védjük szép hazánkat.

    „Küzdj és bízva bízzál,”
    Ez költőnk szava.
    Nem csügged magyar dal
    S magyar kar soha!

    Valahány csapás jött,
    Valahány bukás ért,
    Megfizettünk mindig
    A pártoskodásért.
    Minden vészből, gyászból,
    Új életre keltünk,
    S a föltámadásról
    Hymnust énekeltünk.

    Férfi hittel, férfi tettel
    Lesz még ünnep itten egyszer,
    Győzni fog mi népünk,
    Hogyha eddig nem veszett el,
    Szembe néz új évezerrel,
    Istenünk mivélünk!

    „Küzdj és bízva bízzál”,
    Ez költőnk szava,
    S élni fogsz örökké,
    Nagy magyar haza!

    1923

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Május

    Vén harcos én, ma békét hirdetek,
    Virággal verve meg a szíveket.
    Egy új kiáltványt írok s érezem,
    Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
    Ember, légy végre ember újra már,
    Ne ordas farkas és halálmadár!

    Nem bús robot, de boldog munka kell,
    Melynél a szív bízó taktusra ver.
    Új szent szövetség kösse össze mind
    Embertestvérek jó reményeit!
    Ez áldott föld ne temető legyen,
    De kert, amely több jóságot terem!

    Ember, magyar, ma még élő halott,
    Legyen majális minden egy napod!
    Vén harcos én, ma békét hirdetek:
    Legyen szerelmünk már a szeretet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Mit akartam?

    Kifelé ballag már a vén diák
    Az életből és a melódiák
    Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
    De azért még pár nóta megterem.

    De azért én panasszal nem vagyok,
    Az Isten napja néha rám ragyog,
    A csillagok a régi szelidek
    S hozzám hajolnak lassan a szívek.

    Mást nem akartam, Isten a tanúm,
    Elhallgat immár a vád és a gúny,
    Mivel az értetlenség illetett,
    Mert úgy szerettem a szegényeket.

    Magyar szegénység hű költője, én,
    Kitartok véled, régi jó remény,
    Hogy a jövendő csak nekünk terem
    S hogy e jövőt építi énekem!

    Magyar szegénység: véget ér e tél,
    Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
    Az igazság lesz úr e föld felett
    És az se fáj, hogy én már nem leszek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Prológus

    A szegedi színház Újházi estéjére

    Már itt az este. Szürkül az azúr ég
    S a felhő rajta gondok fellege,
    Színes kulisszák fénye elfakult rég,
    Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.

    A koszorúk hervadnak a sarokban
    S a taps zenéje elzengett tova.
    A siker napja rég leáldozóban,
    Ó az a nap, nem kél fel már soha!

    Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
    Igéiben kerestek most vigaszt,
    Megérzitek-e Crampton mélabúját,
    E szelíd bút, e mélyet és igazt?

    Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
    Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
    Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
    Mindig adott és most – fáradt, kopott!

    Görög derűt sugárzott ő mosolygón
    E magyar tájra, mely bús szürkeség,
    Azóta több szín volt e balga bolygón,
    De jött a gyászos sors és szólt: Elég!

    Constantin abbé többé nem vigasztal
    És Crampton mester többé nem dalol,
    Üres a ládafia és az asztal,
    Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!

    Jó emberek, ma a rivalda fénye
    Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen,
    S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse,
    S ne lenne alkonya reménytelen.

    Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
    És él a jóság és lesz még öröm.
    Constantin abbé boldog bölcsességét
    Nem mossa el se könny, se vérözön…

    Forrás: MEK

    Juhász Gyula, színház, Újházi Ede, művészet, elm