https://verskucko.com

Címke: remény

  • Ecsedi Éva: Igen.

    „Mondd, merre vezet az út
    álmatlan éjjeleken,
    merre s hova jut, ki
    bársonyba temetkezett,
    szólj, lesz-e még remény”
    (királyfi)

    **

    Igen,
    van remény, bár halotti lepel az éj,
    sötétkék bársonyba temetett,
    reménytelenségre ítélve,
    hisszük, hogy eljön még, amire várunk,
    s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.

    **

    Igen,
    kell a csókod számolatlanul,
    rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
    kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.

    **

    Igen,
    kell a hársillatú nyáresték villámcikázása,
    kell a bódító parfüm csábítása,
    kell az érett piros almák savanykás íze,
    kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
    Szindbád-szerű álomképe,
    kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
    kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
    kell a harmatmosta talpak csendes osonása,
    kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
    éji lepkék násza,
    kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
    kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
    kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
    kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
    kell a szellő, hogy hajunkba kapjon,
    kell a szerelem, hogy álommá váljon.

    **

    Igen,
    nyári éjen szitáló langy eső… kell,
    gyűrt lepedő hideg érintése… kell,
    gyertyaláng halk sercegése… kell,
    lángjának titokzatos fénye… kell,
    pohár bor fanyar íze szánkon… kell,
    csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.

    **

    Igen,
    kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
    mindened kell – a tested és a lelked,
    hát erre vezet az út álmatlan éjen:
    hozzám vezet.
    Szeretlek, érezd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Ki tudja?

    Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
    Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
    lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
    Eljössz-e egy nap szerelmemért?

    Semmit nem várok,
    csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
    Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
    nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.

    De ma még itt vagyok – és még élek,
    szeretlek, míg a nap ragyog az égen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor – Dal a várakozásról

    várlak még el se mentél
    máris várlak haza
    ha kettesben magammal
    az a pokol maga

    várlak mint bezárt állat
    a gazdájára vár
    várlak mint a rab várja
    hogy ideje lejár

    várlak mint várban várta
    az ostromlott csapat
    vágtasson a segítség
    mert falak omlanak

    várlak miként a hívő
    égi csodára vár
    gyorsan belépsz az ajtón
    s kizárod a halált

    várlak s kérlelhetetlen
    szívem dobajjal int
    úgy menj el hogy ne menj el
    s úgy jöjj vissza megint

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Egy hangszer voltam…

    Egy hangszer voltam az Isten kezében,
    Ki játszott rajtam néhány dallamot,
    Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
    Azután összetört és elhagyott.
    Most az enyészet kezében vagyok,
    De fölöttem égnek a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Viszontlátásra

    Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
    Robognak vonatok és életek –
    Bennem, legbelül valami remeg.
    Mert nem tudom,
    Sohasem tudhatom:
    Szoríthatom-e még
    Azt a kezet, amit elengedek.

    Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
    Viszontlátásra – holnap.
    Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
    Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
    És ha aztán sem – talán egy év múlva.
    S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
    Viszontlátásra a földnek porában,
    Visontlátásra az égi sugárban.
    Viszontlátásra a hold udvarán,
    Vagy a Tejút valamely csillagán –
    „Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Tündérálom

    (Vigi: Messze fenn északon első sorára)

    Ott, messze fenn északon
    túl gomolygó ormokon
    ott, ahol a madár se jár,
    lakik egy Tündér és kedvesére vár.

    Minden reggel ablakhoz suhan,
    s tekint világok felé
    bejár eget, földet, poklokat,
    de kire vár, nem lelé.

    Kezét nyújtja, hátha jön –
    éneke hegyeknek köszön
    ajkán mosoly, mert remél –
    napra nap, éj éjre kél.

    Nem fárad minden nap kelni fel
    hinni erővel: a nap közel,
    mikor megnyílik a felhők óceánja,
    s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

    Hiszi akarattal: itt van az óra,
    bár százévek teltek el azóta,
    hogy Ő elment, messze el,
    de mégis hiszi: az idő közel.

    S akkor a felhőóceánon át
    meghallja kedvese dalát,
    s már repül is felé…
    Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Barátságod…

    Múló-örvénylő bánatom fölött
    egy érzés suhan át, mint egy angyal…
    szárnya megérintvén, nézd, költözött
    lelkembe remény a virradattal.

    Napok rohannak tova hasztalan,
    de mégis: éled bennem valami.
    Nem lehet örökre vigasztalan
    köröttem minden! Merem vallani.

    Egy kacagás és egy kinyújtott kéz…
    baráti gesztusod lásd, fölemel!
    Mindent remélni ismét oly merész,
    de barátságod új hitre nevel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitó Zoltán: Van úgy az ember…

    Van úgy az ember,
    hogy álmodozni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – riasztó úton – csak a valóságig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szólani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – tétova úton – csak a hallgatásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bátorságra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – bénító úton – a megalkuvásig.

    Van úgy az ember,
    őszinteségre vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ösvényes úton – csak a hazugságig.

    Van úgy az ember,
    hogy építeni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – vak-sötét úton – csak a rombolásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szállani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ingoványon – az elnyelő mocsárig.

    Van úgy az ember,
    hogy az Összhangra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – veszejtő úton – lelke káoszáig…

    Bizony, van úgy az ember:

    otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
    sóváran nézi buksi kutyájának
    lélek-gyémántként csillogó szemét:
    és sírva simogatja
    egy őzgidácska ártatlan fejét:

    Ám úgy is van az ember,
    haragra, bosszúra készül előre,
    de egy kedves hang csendül, –
    és szelíd barátság sarjad belőle.

    És úgy is van az ember,
    hogy balsorsára készül már előre,
    de egy tiszta fény villan, –
    s búvó remény, öröm sarjad belőle:

    Mert úgy is van az ember

    – sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
    egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
    és mégis eljut, eljut önmagához,
    – kalandos úton – legjobb Önmagához.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .Kaktusz: Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?

    Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?
    Azt, hogy lássál,
    Hogy a sötétben is lásd a fényt,
    Hogy a háborgó világ ellenére is
    béke lakjon a szívedben.
    Hogy egyedül se legyél magányos,
    Hogy tudjál örülni a vannak,
    Hogy ne hazudj magadnak hamis örömöket,
    Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
    Hogy ne sírasd az időt,
    Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
    Hogy a csendben,
    a benned levő csendben
    meghalljad a lelked szavát.
    Bölcsességet kívánok,
    sok-sok bölcsességet,
    Hogy felismerd,
    Hogyan helyes lépned,
    Mit érdemes meglátnod,
    Mit kell megtenned,
    Mit kell szólnod,
    Hova kell eljutnod.
    Hogy soha semmit ne kelljen
    megbánnod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Ha majd…

    Ha majd fényt adni lesz újra lángom,
    s tudok visszanézni megbocsájtón,
    ha a fájdalom már csak emlék,
    s leteszem múltunk minden terhét,
    ha árulásod már fájni nem fog,
    talán leszek derűs. Nem boldog,
    de könnyeim mind elapadnak
    s enyhet, vigaszt lelek magamnak.
    Ha benned majd a múltat látom,
    lehetsz egykor csupán barátom,
    de könnyben, kínban gyötrődöm addig,
    s lelkem sötét bánatba hanyatlik
    magányba burkolózva, fájón,
    fényre, melegre, reményre vágyón.

    Forrás: Lélektől lélekig