https://verskucko.com

Címke: remény

  • Kaffka Margit: Nem hiszek

    Egy fáradt pille ringott haldokolva
    Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
    Sápadt falombok halovány árnyéka
    Remegve űzött őszi sugarat.

    Nagyon szomorú mese volt az élet.
    A fán már útrakészült száz madár.
    És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
    Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

    Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
    És csillagkönnyel lett tele az ég.
    Azon az éjen álmok látogattak,
    Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

    Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
    Mégis egész tündérország befért.
    – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
    Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

    Álmodtam én már sokszor égiszépet
    És mindig fájó szívvel ébredék.
    Elég! Álmodni nem akarok többet,
    Se húnyt reményeket siratni még.

    Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
    És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
    Jöhetne már maga a boldogság is,
    Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Koltay Gergely: Ki szívét osztja szét

    Nincs szó, nincs jel,
    nincs rajzolt virág.
    Nem szállhat az égen
    szárnya tört madár.
    Nincs jó, ami jó,
    nincs már, aki felel.
    Nincs hely, ahová visszatér,
    ki útra indul el.

    Hol az arc, hol a kéz?
    Akiért, s csak azért?
    Hol a tér, ahol a fény
    hozzád még elér?

    Kell, te legyél,
    ki Nap lesz Éj után —
    te légy, aki megtalál
    egy régi balladát.

    Ki szívét osztja szét,
    ő lesz a remény —
    Ki szívét osztja szét,
    az élet, csak övé —
    Ki szívét osztja szét,
    követik merre jár,
    hegyeken és tengereken túl
    értik majd szavát.

    Így légy te a jel,
    ki új útra talál,
    ki elmeséli valamikor
    egy lázas éjszakán.
    Ami volt, s amiért:
    — az minden a miénk! —
    de szava lesz a megbocsátás,
    szava a szenvedély.

    Az légy, ki sose fél,
    ki a szívek melegét
    összegyűjti két karjába,
    mit nem téphet senki szét.

    Választott, ki a múltat
    magában oldja fel,
    őrző, ki érzi a hajnalt,
    tudja ébredni kell.

    Ha félsz, gyere állj mellém —
    szívem, szívedhez ér…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába

    (Az Újszövetség könyve elé)

    Ez a könyv a könyvek könyve,
    Szegény ember drágagyöngye.
    Égi harmat lankadtaknak,
    Világosság földi vaknak.
    Bölcsességnek arany útja:
    Boldog, aki rátalál!
    Szomjas lelkek forrás-kútja,
    Hol pohárral Krisztus áll.

    Ez a könyv az örök törvény,
    Királyon lánc, rabon napfény,
    Tévelygőnek hívó harang,
    Roskadónak testvéri hang.
    Elhagyottnak galambbúgás,
    Viharvertnek ereszet,
    Haldoklónak angyalsúgás:
    „Ne félj: fogd a kezemet”

    Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
    Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
    Fal, – s túl rajta élő hangok,
    Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
    Templomok közt legszebb templom:
    Csak megnyitom s benn vagyok.
    Ablakán a Paradicsom
    Rózsáira láthatok.

    Minden fakul, minden romlik,
    Márványvár is összeomlik.
    Bíborleplek ronggyá málnak,
    Dicsőségek füstbe szállnak.
    Csak ez a könyv nem tér porba,
    Mintha volna élő lelke!…
    Ez a könyv a Mózes bokra:
    Isten szíve dobog benne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fénylik a hegy

    Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
    Ha felmennék, fény záporozna rám.
    Tenyerembe kitenném szívemet
    s a nap felé magasra tartanám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Egy titkos éj…

    Tegnap minden sár volt még, lucsok,
    s ma virradóra szellő-fürge törpék
    csodát csináltak: szirmokat kacagtak
    és hópehelyként vígan szétsöpörték.

    Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
    hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
    s álom-sípokként zengjenek az erdők
    amint a Hold, fény-ujjával leüt.

    Egy tündér jár most éjszakánként,
    nagy csendben, átlépve szirteket,
    s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
    ezüstcsillámú leplet hinteget.

    Egy kis manó is jár még éjszakánként,
    s hol beteg, lázas szívek alszanak
    halkan megáll, szeméből fény patakzik,
    mint békés, kedves ringató szavak.

    Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
    s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
    halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
    s elvisznek magukkal minden bánatot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kartal Zsuzsa: Töredékeim

    te vagy nekem a krumplihéj
    hogy, kibírhassam holnapig
    hóban egy bögre forró tea
    hogy ne fagyjak meg reggelig
    te vagy az ember, hogy megbocsássak
    mindenkinek, önmagamnak is

    amíg a válladon elsírhatom
    hogy megbántottak és hogy rettegek
    néha azt hiszem halott vagyok
    s már oszlom
    neked tiszta a szemed
    és van remény hiszen szeretlek
    meggyalázva is holtomig
    téged ölnélek meg, ha magamat

    és néha elmosolyodsz bennem
    s én tovább hordalak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós – Gyógyító csend

    Ismét rövid éj lökött
    a kávéscsésze elé,
    fázós hajnal didereg
    a kapu alatt,
    bögréd szélén apró
    morzsa pislog,
    hangod hallom: álmodból
    vajon mi maradt?

    Rohanó napok között
    kapaszkodunk
    egymásba, örvénylenek
    zúgó hetek,
    s míg párnád
    kettőnknek igazítod,
    ma éjjel gyógyító
    csend leszek.

    Új reggelek születnek
    körülöttünk,
    karolj belém, ami elmúlt,
    messze már,
    szememben, mint régi
    kedves tükrödben,
    egyre szélesebb a
    reményszínű láthatár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”
    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij – Zápor

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.
    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárítom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig