– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.
– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!
Forrás: Magyar Kurír
A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.
Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.
Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok – fényesség,
félsötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt – az ablakban
üresség.
Forrás: Magyar Kurír
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló száju boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
(1938)
Forrás: Magyar Kurír
Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le, szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál,
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.
Forrás: Szívzuhogás
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
koros szatírok és
becsípett istenek.
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
arcod köré új alkony bíborozza,
körmödre fúva már
éltető melegét.
Várd meg: tán megjön majd a holnap,
és kedved szerint játszani
újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
kinek valódi, nagy
zsiványok társai.
Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.
– Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
s folyik tovább az éj
különös élete.
(1949)
Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum
Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát –
befelé nincsen határ.
S figyelj,
fülelj: a gleccserek
olvadék vize mint csurog,
jégtömbök repedeznek,
hasad a holt burok,
morajlik, árad
minden folyó.
Ez itt a kezdet.
Jácintok, tulipánok –
lám, füstje sincs e lángnak.
Jeges, nyomasztó ájulat
vaspántja lepattan.
Március tizenöt van,
reménye tündököl
szóban, ütemben, rímben,
dalra gyújt minden szívben.
Ellene fognak össze
császárok, cárok,
tiprató hadaik nyomán
víz helyett sárral,
vérrel telik az árok.
Bokáig benne járok.
Hiába mégsem volt,
mégsincs hiába!
Háromszínű kokárda.
Százezer fekete dárda.
Foszforeszkál a fagyban
Petőfi koponyája.
Forrás: PIM
Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.
Kibelezett béke,
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.
Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.
Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.
Forrás: PIM
Egy kis értelmet a reménynek!
Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomorúságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!
Forrás: DIA
Miért bántanál
Ne keljél fel énellenem,
mert lábad elé borulok.
Miért bántanál? Te is olyan
akarsz lenni, amilyen én vagyok!
Ha elhagynál…
Ha elhagynál engemet – jobban
mi fájna?
Hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltelek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Tégedet?
Egyedül
Mindenki alszik. Hull a csillag.
Csak én ragyogok, égek Érted.
Nem érted meg, hogy miért hívlak,
és elhagysz, ha egyszer megérted.
Mindenki elfordul és itthagy,
és magammal maradni félek.
Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
milyen magányos vagyok Véled!
Reggel
Remegő könnyű buborék;
reszketve száll a bíbor-ég.
Mély, tiszta lélegzet a reggel,
– s még minden jóra kész az ember.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
— valamit minden nap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
— s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
— s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
— minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
— minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
— a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
— az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
— mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
— mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
— a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
— a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
— belőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
— talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
— „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették bölcsek, hitték a hívők,
— mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
— s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
— minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
— minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
— kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent ezen a világon,
— megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
Forrás: Magyarul Bábelben
