Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal.
Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet.
Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.
Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.
Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.
Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
mert olyan fekete, hideg s üres az árva.
Fordító: Rónay György
Forrás: Lélektől lélekig
1
Hogyan képzeljem el őt
aki óriás marokkal fogja össze
azt ami széthullt
s egyetlen mozdulattal széthasítja
ami recseg de nem akar engedni
Hogyan merjem felidézni őt
aki most már mindent mer ami van
2
Kitörjük a konok és ragyogó
tornyok kapuit miket magunkra zártunk
még mielőtt ránkomlanának
És feltépjük a nyomor
mind szélesedő karámjait
még mielőtt barommá hajszolnának
És széthajigáljuk
a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
még mielőtt eltemetne
Nem csodáljuk többé a hercegek
csillogó térdszalagján a gyöngyöt
nem remegünk kerekkalapú papok
szentsége előtt a zsámolyon
nem perdülünk parfőm és vér
szagától szédelgő katonák
gáláns és állati szavára
és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
kalmárok nagyképü üzelmei előtt
De még nem hánytunk le magunkról mindent
Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
egy perccel a gyönyörűség előtt
3
Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül
4
Hogy énekeljelek ki engem énekelsz
Dadogva próbálom a zengő
dalt mely elárad rajtam mint a tenger
és mint a tenger otthagy hirtelen
Mondd meg ki vagyok
hogy megmondhassam én is
rákiálthassam
mint egy képet a felmeredő falakra
kirakhassam
a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
hogy te ki vagy
5
Vedd óriás ónodat
s rajzolj meg engem megyek az utcán
folyton készülve az elmondandó szavakra
egy idegen város bűvös útjain
hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
mégis érzem mindenki rámnéz
egy pillantással az enyémbe
kötözi sorsát
és várja hogy elmondjam neki
mi lesz velünk
7
És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
hová majd elmegyünk vele
a többiek közé
ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
mivé formálta a mindig megújulni áhító
anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
nyár forró kelméit téli szikrázó
érceket az ősz sugárzó áramait
s a földet forgató tavaszt
mivé a nappalok kinyíló végtelenét
s a mélységbe záruló éjeket
Hol könnyű táncok vonalain
rajzolódik ki az újuló évre a terv
mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
és énekben fogan a törvény
8
Lássátok
roskadásig tele voltam mindennel
oly tele hogy közelíteni se tudtak
hozzám hogy közelíteni se tudtam
senkihez
De most kiloccsantottam a földre mindent
nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
fényesre csiszolt a várakozás
és meg-megcsendülve
csillogó cseppekben hull belém
a jövendő
Forrás: Lélektől lélekig
Németh Lászlónak
Ama kései, tékozló remény;
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Forrás: Lélektől lélekig
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
Forrás: Szeretem a verseket
Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.
Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.
Forrás: Lélektől lélekig
Zuhogott szakadatlanul,
hullott a tetőkre, falakra,
örök esőben ragyogott
a szeretők fedetlen arca.
És kapualjtól kapualjig,
padtól padig, heteken át,
fölöttük ég nehezedett,
testükön ázott nagykabát.
Az üres erdők, a hidak,
és minden utca velük ázott,
köröskörül emeletek,
fűtött falak, száraz lakások.
Nekik csak a végállomások,
csak a lakatlan ligetek,
csak a lehulló ragyogás,
csak az eső, csak a hideg.
A kályha mind kihül bizony,
s kihül az emberek lakása,
de fennmarad, akár a hold,
fedetlen arcuk ragyogása.
Forrás: Lélektől lélekig
