Címke: remény

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Erdélyi Gábor: Szem-mosoly

    Hiányoztam?
    Nem voltam itt?
    Talán épp az utcán
    átfagyottan léptem át
    egy eső után maradt
    tócsányi, didergő vizet.

    Akkor gondoltál rám?
    Mikor egyedül a sötétben
    keresett agyamban a remény
    és nem talált hitet?

    Esetleg ott voltál,
    mikor egy felhőn ásított
    a nap?
    Kezében zsoltár volt a fény
    egy felém elküldött sugárban.

    Elhiszem, ha mondod.
    Mosoly inog szemem sarkában,
    mert mertem látni a Tavaszt!

    Ma…
    Egy őszi délutánon.
    Kedvetlen nyűg arat mindenütt,
    nyirkosság tanyáz a fákon,
    az utcán holt levélkupac,
    alatta már az enyészeté lett
    a sok nyári álom…

    S Neked hiányzom…
    Higgyek még
    egy félig kacér mosolynak?
    Mert ha kell: kivárom sorom!
    De csak akkor,
    ha hiányzom…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Boldog Új Évet!

    Álmodtál egy boldog évről,
    Reménykedtél, igaz szívből.
    A remény mára tovaszállt,
    Az álmod is már messzejárt,
    de vár az Újév ismét téged,
    Reményt hoz és büszkeséget.

    Vágyat ébreszt, s újra éltet,
    Boldogabbá tehet téged.
    Életed még meseszép lehet,
    Boldog Újévet kívánok neked!

    Te Új Világ, jóra törekvő,
    bár te lennél az a régvárt,
    békét hozó, csodás esztendő,
    mely az Idők méhében érik
    talán már évmilliók óta…
    s most a mi Századunk tüzében,
    most válik nagy, igaz valóra…,
    Boldog új évet, emberek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Játék karácsonykor

    Bárd az ég is, meg-megvillan,
    lelkeket irtana.
    Hamuszürke vatelinban
    jajgat a kisbaba.
    Csöpp ujjal az arany-lázas
    tornyokra rámutat.
    Anyja előtt bezárták az
    urak a kapukat,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Gyenge arcát üti-veri
    a havas zivatar,
    ha a telet kiheveri
    mit akar, mit akar!
    A kis istent mi megszánjuk
    emberek, állatok,
    kályhácskája lesz a szájunk,
    szedjétek lábatok,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Könnye van csak a mamának,
    az csorog tej helyett.
    Soványkodó babájának
    tejecskét fejjetek.
    Hallgassuk, a csuda üveg
    harmatot hogy csobog,
    szívet nyomni kell a süveg,
    megszakad, úgy dobog,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Vércsöpp fut a jeges égre,
    bíbor-gyöngy, mit jelent?
    Ül Heródes gyihos ménre,
    gyilkolni védtelent.
    Fodros nyerge vastag tajték,
    kígyó a kengyele,
    beledöbben a sok hajlék,
    ádáz had jár vele,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Megmenekül, úgy remélem
    a fiú, a fiú,
    kívánjuk, hogy sose féljen,
    ne legyen szomorú.
    Vigadjunk, hogy enni tud a
    rongyosok új fia, –
    kerekedjék, mint a duda,
    orcája dundira,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád – A reményhez

    Földiekkel játszó
    Égi tünemény,
    Istenségnek látszó
    Csalfa, vak remény,
    Kit teremt magának
    A boldogtalan,
    S mint védangyalának
    Bókol untalan.

    Sima száddal mit kecsegtetsz?
    Mért nevetsz felém?
    Kétes kedvet mért csepegtetsz
    Még most is belém?
    Csak maradj magadnak,
    Biztatóm valál,
    Hittem szép szavadnak,
    Mégis megcsalál.

    Bronzom sok év edzé,
    S karom, a kitárt,
    Boldogulva pendzé
    A nagy ércgitárt.
    Hozzám búval, nyerssel
    Sorsom nem nyula,
    Csak nagynéha verssel
    Szávay Gyula.

    S néha meg-megkoszorúzott
    Koszorús „kör”-öm,
    De rám más bú nem borúzott,
    Nem ért más üröm,
    Egy híját ismertem
    Örömimnek még:
    Csinos parkot kértem,
    S megadá az ég.

    Álltam én a kertben,
    S megfrissüle az,
    Bajszát itt pederte
    Siheder-Tavasz,
    Dúdolva bokázott
    A pázsiton át,
    Akácszirmot rázott
    S gyenge orgonát.

    Álmodozva esti párok
    Lépegettek itt,
    Bókot s más kedves virágot
    Tépegettek itt.
    Fenn a holdba Dávid,
    Lenn meg jómagam
    Citeráztunk váltig
    Nékik boldogan.

    Ám e kor, e fákon,
    Hol van már ma nap?
    Kis orgonafáim
    Elszáradtanak,
    A kisenyvedt parkon
    Kókadt lomb konyul,
    Citerázó markom
    Ökölbe szorul.

    Hull a gyenge pázsitokra
    Szemét vegyesen,
    Egy-egy rendőr ásítozva
    Köpköd hegyesen,
    Álmaim a rózsák
    S lenge nárciszok,
    S itt a gyér fű: strózsák,
    Ott hál sár s piszok.

    Földiekkel játszó
    Csalfa, szép remény:
    Örökösnek látszó
    E sors! – látom én.
    Parkot sohse rendez
    Már az én „kör”-öm,
    S a szívemre ment ez,
    Tovább nem tűröm.

    Van most egy szatíra-verseny,
    Mit „kör”-öm csinál,
    Megírom rá én is versem,
    S reményt ez kínál.
    Művem téma-terve
    Szép „kör”-öm leszen.
    Jó tárgy! A díj nyerve!
    S parkom rendezem.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Salamon Ernő: Egyszerü szerelmes ének

    Ugy szeretném szerelmedet
    meghálálni, de nem lehet,
    se csillagot, se kenyeret,
    nem felezhetek meg veled.

    Csak pocsolyát, nem kútvizet
    kap száraz szád, szomjas szíved.
    Nem ragyogás a szerelem,
    árnyék vagyok a szemeden.

    A szobánkba nem süt a nap,
    de sütnek a durva szavak.
    Nem én mondom, ne higyj nekem,
    oly könnyen elkeseredem.

    Sütnek a süket éjszakák,
    felsir az ajk, megszúr az ágy,
    az óra áll, perc nem telik,
    megfúl az ember reggelig.

    Sokat ríkatlak kis madár,
    de Te ne sirj, mert sirni kár,
    te csak repülj, te csak örülj,
    kis ér fölött, nagy ág körül.

    Kicsit várni tanitalak,
    nem igy igértem az igaz,
    szegény asszonnyá tettelek,
    pedig nagyon szerettelek.

    Ez még a dér, ez még a fagy,
    de nő a mag a föld alatt
    s az én kedvesem ajakát,
    édesiti majd nap s virág.

    Forrás: eternus.hu

  • Radnóti Miklós – Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptű béke!
    Szólnék most újra, merre vagy? hová
    tűntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőlőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy réges-régi kép
    kísért a dalló szájú boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háborúk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrű illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényű, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett majd surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Reményik Sándor – Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.
    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Karácsony

    Legalább húsz fok hideg van,
    szelek és emberek énekelnek,
    a lombok meghaltak, de született egy ember,
    meleg magvető hitünkről
    komolyan gondolkodnak a földek,
    az uccák biztos szerelemmel
    siető szíveket vezetnek,
    csak a szomorú szeretet latolgatja,
    hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
    fa nélkül is befűl az emberektől
    de hová teszik majd a muskátlikat?
    Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
    s az újszülött rügyező ágakkal
    lángot rak a fázó homlokok mögé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?