Címke: remény

  • Benedek Elek: Őszi ének

    Búsan járok-kelek a szürke avaron,
    Léptem alatt zörög a sárga falevél.
    Kis madár énekét immár nem zavarom
    Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?

    Hervadva búsul egy-egy kései virág,
    Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
    Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
    Ím a szellő is szomorú dalra kél.

    De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
    Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
    Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
    S illat, melegség árad ki a földbül.

    Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
    Fölcsendül benne a víg madárdal.
    S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
    Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.

  • Wass Albert: Őszi hangulat

    Mikor a hervadás varázsa
    megreszket minden őszi fán,
    gyere velem a hervadásba
    egy ilyen őszi délután.

    Ahol az erdők holt avarján
    kegyetlen őszi szél nevet,
    egy itt felejtett nyár-mosollyal
    szárítsuk fel a könnyeket.

    Hirdessük, hogy a nyári álom
    varázs-intésre visszatér,
    s vére-vesztett őszi tájon
    csak délibáb-varázs a vér.

    Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
    ne lásson senki felleget,
    hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
    valamikor még itt lehet.

    Ha mi már nem tudunk remélni,
    hadd tudjon hinni benne más:
    hogy ezután is lehet élni,
    hogy tréfa csak az elmúlás.

    A nyári álmok szemfedője
    övezze át a lelkedet,
    amíg a tölgyek temetője
    hulló levéllel eltemet.

  • Rab Zsuzsa: Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? Veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azért is lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    Sors ez? Vagy harc? Szerelem? Szeretet?
    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd Istenem-Istened.

  • Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

    Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
    magába itta pillantásomat.
    Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
    szenvedő bogarak.

    Megint a halál mellől pörget vissza
    egy boldog forgószél a közeledbe.
    Testem kudarcait a reményed legyőzte,
    s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

    Jó napot kívánok a homlokodnak,
    a kétségbeesés ága verte,
    jó napot kívánok a kezednek,
    a jég narancsát számba tette,
    s a lábad jött, áradt a lábad,
    mint két folyó, ha medret otthagy,
    virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
    üdvözlet futós lábaidnak.

    Hirdettem: van utam külön
    a világ zavarában s örömében,
    de gyöngeségem most elárult,
    s nem élhetek, csak arcod közelében.

    Csak arcod tavaszában ismerek rá
    a földre, mely megújul s élni enged.
    Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
    éneklő erdők s fölismert szerelmed.

  • Várnai Zseni: Babona

    Ma viszketett a balszemem,
    lehet, hogy öröm ér…
    nem is hiszed, hogy reszketek
    egy falat örömér’,
    már szinte babonás leszek;
    jelek után kapok
    s ilyen vajákos híradást
    magamra olvasok.

    Mert kell nekem, hogy higgyem azt,
    hogy végre öröm ér,
    mint szomjúzónak korty ital,
    mint éhesnek kenyér,
    mint rabnak egy kis napsütés,
    úgy kell e hit nekem,
    tenyérnyi zöld, hol vágyaim
    nyáját legeltetem.

    Ne mondd, kérlek, hogy babona,
    nem érted, mily öröm?
    remélni, hogy ma öröm ér,
    ne rontsd el örömöm…
    Mi legyen az? nem is tudom,
    lehet, hogy valami
    jó hírt fogok nagy messziről
    Őróla hallani!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Fáradt a szívem

    Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
    Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
    Nézni a fákat, és nézni az eget,
    A messziről kéklő nagy hegyeket,
    És lesni a fájó csöndet itt belül,
    Amint a könnyhúrokon hegedül.

    Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
    Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
    Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
    Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
    Tud-e még sírni, könnye van-e még?
    Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
    Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
    Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

    S altatónótát, zengőt, édeset,
    Dalol-e majd, ha elterül az est,
    S a kisfiú álommesére vár,
    Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
    Át a nagy, fénylő mesetengeren,
    A fáradt, csöndes szívemet lesem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mint egy örökös viadal…

    Mint ki magas hegycsúcsra érve,
    szédülve pillant le a mélybe,
    úgy látom sorsom kezdetét,
    kicsiny fiam
    szunnyadt ölemben,
    s én halkan énekelni kezdtem
    anyai szívem énekét.

    Alig tellett tejre, kenyérre,
    szegény asszonyok szenvedése
    jutott nekem is,
    de a dal, úgy tört szívemből,
    mint a láva,
    mint az elemek lázadása,
    mint egy örökös viadal.

    Jobb lenne már nem visszanézni,
    inkább a pillanatnak élni,
    ha süt a nap, ha fú a szél…
    csak élni…
    élni önfeledten,
    mint a falomb a rengetegben,
    mint a bogár, ha zöngicsél!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyánk a fény

    Ó, mennyi csillag fönt az égen,
    ó, mennyi ember itt a földön,
    élünk sugarak ösztönében,
    anyánk a fény s az élet ösztön!

    A csillagok szavát megértem,
    az emberektől sokszor féltem,
    a csillagok szép, messzi fények…
    a gonoszok a földön élnek.

    A csillagok dalát megértem,
    a csillagok üzennek nékem,
    ó, mennyi jóság, mennyi szépség!
    A földön is ragyog reménység!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Illyés Gyula: Avar

    Tölgyfáról tépek levelet,
    Piros, mint orcámon a szégyen.
    Hol a tavasz, a merészségem?
    Futnak a vert-had fellegek.
    Özvegy fák zokognak a réten.

    Arcom ökörnyál illeti.
    Letépem, új lebeg előmbe,
    Hogy szememet lágyan bekösse.
    Ítélet szavát zengeti
    Az ősz. Így fordulok az őszbe.

    Habzik a völgy. Ég, füstölög,
    Úgy kúszik utánam az erdő.
    Mint vad a kigyúlt rengetegből,
    Mint sebesült, mint száműzött,
    Vergődöm régi életemből.

    A város balról feldohog,
    Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
    Mentsd szívedet a rengetegbe,
    Vagy még tovább e hegysorok
    Lépcsőin föl a fellegekbe.

    Könnyű vagyok és szomorú.
    Mint ajtó mögül, melyet untan
    Valami vad zajra becsuktam,
    Csak úgy követ a gond, a bú.
    Mert távozni már megtanultam.

    Hagytad el már hű kedvesed,
    Mert lánc, minél hívebben csókol?
    Léptél ki egy nap állásodból,
    Mert… épp mert cél felé vezet?
    Így nézek szét én már e dombról.

    Kötélen, szakadék fölött,
    Lángok közt egy sovány ösvényen,
    Haladnék golyók özönében.
    Mert ki közönybe öltözött –
    Mert nem érhet már semmi éngem.

    Mint szép vad, mocsárba zuhant,
    Ártatlan, nagy, őskori állat,
    Nyög foga közt sebnek, csapdának
    A nép még valahol alant.
    Elér foszlánya jajszavának.

    Ó, éltetőm, pegázusom,
    Aki még röpíthettél volna
    Magas és hősi régiókba,
    Melyekről már csak álmodom:
    Szabadság! – kilőttek alólam.

    Emlékem annyi, mint e rőt
    Ligetben a madár. Csipegnek.
    Ó, szálljatok, fürödjetek meg
    Délen; a tengerek fölött
    Új dalt tanuljatok fülemnek!

    A madarak, a madarak!
    Éles repítések a kéken
    Feszülő évszak szövetében.
    Fülsértőn hogy mállik – szakad
    Festményem, égi tervezésem!

    Országok, tájak, szigetek,
    Melyekbe reményem vetettem,
    Mint gályák süllyednek köröttem!
    Mindegyiken egy szűz eseng,
    Míg a hab szájába nem fröccsen…

    A jelen puszta sziklapart.
    És lent a tenger… A múlt is néma.
    Egy emlék kicsap néha-néha,
    Fut vissza, vinnyogva szalad.
    Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

    Egy elszabadult vak király
    Kering és zokog a sötétben.
    A vastag habok tetejében
    Száll föl-alá, mint a sirály!
    Gyermeki sípláda kezében.

    Hallgassatok mindannyian.
    Dalomat meg ne zavarjátok,
    Mely messzehagyva a világot,
    Mint álmodozó madár suhan.
    Lebukik, ha fölriasztjátok.

    Magam vagyok. Oly egyedül,
    Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
    Fajtájabeliként ölel meg.
    „Hogy vagy?” Egy percre földerül
    Arcom. Neki se szólok többet.

    Azon a felhőn ülök én,
    Abban a rózsaszín ligetben,
    Mely az alkony vizében lebben
    S átsuhanva a fény körén
    Eltűnik lila rejtelemben.

    És közben ittlent botozok.
    Csikorog a nyers kavics alattam,
    Akár a dac fogam közt hajdan.
    Idézgetem a kóstolót:
    A lázadást, mibe haraptam.

    Csend van bennem. Ömöl a csend.
    Mint vad ragály, amerre lépek
    Csenddel fertőzöm a vidéket:
    Erjed szívemben odabent
    Egy világrésznek elég méreg.

    Az ember inget, szeretőt,
    Hitet is válthat, csak reményt nem,
    Az ifjúságét a szívében,
    Mely férfivá avatta őt.
    De mi is volt az én reményem?

    Nem életemet fájlalom.
    Csak azokét, akik kísértek.
    Meg-megálltak, botolva léptek,
    Arcraborultak félúton
    A harcos, ifjú szenvedélyek.

    Tudjátok, hogy mit kaptam én?
    A szörnyű gyász után a torban
    Mit ittam én egyre mohóbban,
    Micsoda észvesztő, tömény
    Mámort, hogy megvigasztalódjam?

    Mily képek, mily kápráztató
    Világok gyúladtak agyamban!
    Részegült ajakkal szavaltam:
    Az ember jobbra váltható!
    Ezt hittem abban a tavaszban.

    Jönnek tavaszok, mik az ő
    Arcát idézik, mint a gyermek
    A régi kedvest és szerelmet,
    De az a hév, az a Jövő,
    Mely enyém volt, az nem éled meg.

    Érintem ámulva magam.
    Már magamat is hogy feledtem!
    Mintha más élt volna helyettem.
    Próbálom hangom hangosan.
    Megállt a lég is? Alig rebben.

    Így múlt el hát az életem –
    Keltem a reggeli haranggal.
    Zengett a táj, mint könnyű kardal,
    A ház füstjében kényesen
    Nyújtózott egy munkátlan angyal.

    Úsztam vígan a víz alatt.
    Föld alatt, kormos alagútban.
    Vonaton, karok közt aludtam.
    Hány ország, test, szív, gondolat
    Fürdetett, míg ide jutottam.

    A szolgaság, a butaság,
    Mint az ősz nyirka, a tél lucska
    Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
    Amelyen lépdelek tovább,
    Kalapomat szememre húzva.

    S ha kővé válhatna a vád,
    S kövek és golyók repülnének,
    Válaszra akkor sem állnék meg.
    Mert elhagyott az ifjúság:
    Tudom okát a büntetésnek.

    Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
    Nehéz sarába bár a földnek
    Áruló gyökerek kötöznek,
    Tanuld el életed csúcsán
    Vad pátoszát a szál fenyőknek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Radnóti Miklós: Erőltetett menet

    Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
    s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
    de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
    s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
    s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
    hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

    Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
    fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
    hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
    és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

    Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
    mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
    ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
    a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
    s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
    a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
    és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
    s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
    de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

    Bor, 1944. szeptember 15.