Címke: sors

  • Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

    Köd előttem, köd mögöttem,
    Isten tudja, honnan jöttem.
    Szél hozott, szél visz el.
    Minek kérdjem, mért visz el?

    Sose néztem, merre jártam.
    A felhőkkel kiabáltam.
    Erdő jött, jaj be szép!
    Megcibáltam üstökét.

    Jött az erdő, nekivágtam.
    A bozótban őzet láttam.
    Kergettem, ottmaradt,
    Cirógattam, elszaladt.

    Ha elszaladt, hadd szaladjon,
    Csak szeretőm megmaradjon.
    Szeretőm a titok,
    Ő se tudja, ki vagyok.

    Isten tudja, honnan jöttem,
    Köd előttem, köd mögöttem.
    Szél hozott, szél visz el.
    Bolond kérdi, mért visz el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Szomorúfűz


    A tó partján a komor fűzeket
    világos zöldbe öltözteti lassan
    a napról napra melegebb sugár,
    megfejti téli titkát ágaiknak,
    smaragdragyogást tereget reájuk, –
    csak földre hajló, fáradt vonalát
    a fűzfagallynak nem másítja meg,
    nem emelheti ég felé soha.

    Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
    anyámat kértem: rajzolj valamit!
    Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
    (lerajzolhatott volna engem is,
    lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
    a tóparti szomorúfűz alatt.)
    Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
    Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
    Én faggattam tovább: Mért szomorú?
    S aztán még arra is kíváncsi voltam,
    hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
    A váratlan kérdéstől megzavarva,
    anyám elhallgatott.

    Így hallgattam el én is, valahányszor
    azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
    mikor nincsen rá különös okom? –
    Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
    Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
    elvettetnek a különféle magvak,
    öröktől készült, titkos ősmagok,
    egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
    a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
    jegenyévé szökken a negyedik, –
    s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
    szomorúfűzfa lesz talán.

    Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
    a tó tükrére csüggedt-komoran,
    akkor is, mikor napfény hull reá,
    akkor is, mikor zöldje ütközik, –
    s tavaszba fordul a vénhedt világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

    líra, költészet

  • Áprily Lajos – Szirti sas

    Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
    Eltűnt a szikla és a kék magasság.
    Azóta őrli vadmadár-eszében:
    Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Lélekvesztő

    Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
    Láttam egy ladikot:
    Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
    Ily lélekvesztőn indultam el én
    Az élet tengerére.
    Mert nem adott az Isten más hajót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – A rögtön gyógyuló seb


    Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
    Hajó halad és mély sebet hasít.
    Hallom a megtöretett tenger-test
    Felém verdeső sikoltásait.
    Vagy ember-füllel rosszul hallom én,
    Ez talán diadalmas kacagás,
    Hogy heged már a végzet-vágta seb
    És nem marad utána forradás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • LÁÁR ANDRÁS – Lám csak lám


    Ha bal lábbal kelsz, és nyűgös vagy,
    mert minden összejön.
    Kilincsbe akadsz, trutyiba lépsz,
    vagy senki sem köszön,
    Ha tele a hócipőd, még mielőtt bármit
    a földhöz csapnál, nézz körül,
    S csak ennyit mondj: – Lám, csak lám.

    Ha egy női démon rád nevet,
    megőrül szíved,
    És egy éjszakáért odaadnád
    egész életed.
    Ha elsodor a vágyfolyó, jól teszed,
    ha néha-néha csendesen
    Csak ennyit szólsz: – Lám, csak lám.

    Ha odafent vagy,
    jókat röhögsz a sok hülyén.
    Ha újra lecsúszol,
    te bámulsz hülyén.
    De bárhogy is forog a sorskerék,
    a legfontosabb három szó a tiéd:
    Lám, csak lám.

    Ha meghalnánk, és elvinnének
    a dolgos Ördögök,
    És együtt főnénk a vasfazékban
    a pokol-tűz fölött,
    Még ott sem lenne baj, ha összenézve
    csak ennyit szólnánk viccesen:
    – Lám, csak lám. Lám, csak lám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Már járt…

    Már járt a villám a fejem felett,
    S bújtam előle vén fenyő alá
    Jó helyre ép…
    Egy csattanás:
    Lobogtunk volna mind a ketten:
    Én és a kihez menekedtem.
    És lettünk volna egy halom hamu,
    Két élet hamuja.
    Bottal piszkálta volna valaki:
    Melyik az ember és melyik a fa?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bekhodzsa Kalidzsán: Ó, barátom

    Az életnek nevezett nagy térségben –
    Madár vagyok, égen dallal repülő.
    Madár nyoma meglátszik-e az égen,
    Dalát hallja csodás kert, a lent ülő.
    Az életnek nevezett nagy mélységben –
    Hullámokkal fröcskölődő csepp vagyok.
    Hullám nyoma meglátszik-e fövényen,
    Víz ezüstje part magasán nem ragyog.
    Az életnek nevezett nagy hegységben –
    Ott vagyok én egy szurdokban, fák alatt.
    Platán csúcsa ezüstlik már a dérben,
    Ó, barátom, hó lepi a kő-falat.
    Az életnek nevezett nagy szín-térben –
    Szereplő vagy, néznek sikert és bukást.
    Barátom, míg jön végső szín, függöny-éj,
    Szerepeid váltják, rosszak, jók egymást…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Az elbocsátott vad

    Nem hiszek az Elrendelésben,
    mert van szívemben akarat,
    s tán ha kezem máskép legyintem,
    a világ másfelé halad.
    Mégis érzem, valaki néz rám,
    visz, őriz, ezer baj között,
    de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
    mihelyt gőgömben renyhülök.

    Ez a valaki tán az Isten,
    akitől bújni hasztalan.
    Nem hiszek az Elrendelésben,
    de van egy erős, ős uram.
    Már gyermekül vermébe ejtett
    s mint bölcs vadász gyenge vadat,
    elbocsátott, de nem felejtett:
    szabadon sem vagyok szabad.

    Ily vadra, régi hercegeknek
    szokásuk volt, mondják, jelet,
    aranyos nyakörvet verettek,
    hogy mindég ráismerjenek.
    Így hordom én is titkos örvét
    annak aki e rengeteg
    ölében elfogott, de önkényt
    újból elveszni engedett.

    Azóta bolygok a viharban
    vadmódra de az ő jele,
    erejének bélyege rajtam,
    hogy ne nyughassam nélküle
    s mint szélcibált bogáncs amelyen
    a szivárvány lába pihen,
    illattal telik: úgy beteljen
    sóvárgással bogáncs-szívem.

    Nem hiszek az Elrendelésben,
    mert szabad vagyok: oly szabad,
    mint a bolond bogáncs a szélben
    vagy vad bozót között a vad.
    „Vezessen Hozzád a szabadság!”
    így kérem olykor aki vár,
    mert nem annak kell az imádság,
    ki Istent megtalálta már.

    Forrás: Lélektől lélekig