Címke: sors

  • Bari Károly – Örökké szerelemben

    Vérem riadalmának énekeibe
    bújtattalak, az irigység halálsápadt, sisakos
    harcosai elől, akik sötét szemük
    barlangjaiban őrzik a gyilkos kést,

    az öröm virágait elpusztító átkot,
    amelytől az arcod tájain táncoló
    piros sugaras boldogság emlékké halványodna,
    s üldögélnél szomorúan a sírás

    falai alatt, nem akarom, hogy
    tűzben-vonagló éjszakáinkat megkoronázza
    fekete töviseivel a bánat,

    világra szültek bennünket, kötelező élnünk,
    örökké szerelemben, örök átkok homályától
    vérem riadalmának énekeibe bújtattalak

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Minden jól van

    Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
    Hát jól van, most kilépek.
    Vallom veled, hogy nem hiába élek.
    Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
    És áldás az átok.
    Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
    És néha vérrel és szennyel befessék
    A rejtett Cél felé futó világot.
    Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
    Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
    A végtelenbe lendülő hajóban.

    Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
    Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
    Hogy minden egész, – minden összefügg,
    És rab-voltomban van a szabadságom,
    Erőm az erőtelenségben,
    A betegségemben a gyógyulásom.
    A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
    A vétek is, amit itt elkövettem,
    Kristállyá érik messze valahol:
    Vallom, lélekben, testben megtörötten.
    Vallom, vallom veled mindezeket,
    Mert szépek és mert lehetetlenek, –
    S szeretném lehajtani fejemet
    Világfeletti gondolataid
    Kőszikláira, mint puha párnákra…

    Hallod, hallod? igent mormol reá
    S áment dörög a tenger orgonája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Egy hangszer voltam…

    Egy hangszer voltam az Isten kezében,
    Ki játszott rajtam néhány dallamot,
    Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
    Azután összetört és elhagyott.
    Most az enyészet kezében vagyok,
    De fölöttem égnek a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Lépcsőnapok

    Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
    Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
    Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
    hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.

    Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
    S a torony? Az életem.
    Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
    csak mindig tovább, feljebb, feljebb…

    Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
    Van szomorú, vidám, fájdalmas,
    és néha egy-egy boldog fok is,
    de mind elmúlik, jön a következő…

    Soha nem tudhatom, melyik lépés,
    melyik lépcső lesz az utolsó,
    s arról lelépve hogyan tovább:
    lezuhanok vagy felrepülök?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Ajándék

    Eljött a Sors hozzám,
    váratlanul éppen,
    ajándékot hozott,
    meglepetésképpen.
    Pillangós masnikkal
    körülkötve szépen.
    Kibontom a dobozt,
    mit rejthet a mélye?
    Gyönyörű ing benne…
    – Pont erre vágytam!
    A Sors keze nyúlt
    a „márka” jelzést
    eltakarva, lágyan
    rám teríté ingét,
    kéjesen mosolyog:
    – Viseljed sokáig,
    pontosan rád szabott!
    S el is tűnt már gyorsan,
    mint akinek itten
    semmi dolga nincsen,
    csupán véres kéznyomát
    hagyta a kilincsen.
    A Nessus-ing rajtam,
    azóta is hordom,
    – kentaurnak vére kínnal ölő méreg –
    ez lett az én sorsom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Jön

    Magányos út, november, éjszaka,
    koromsötét.
    Valaki jön mögöttem,
    súlyosan jön:
    hallom léptei döngő ütemét.
    Eremben lassan hűlni kezd a vér, –
    de nem sietek, már nem sietek,
    tudom, hogy úgyis mindjárt utolér.

    Lehajtom a fejem.
    Ez már nem félelem,
    ez már az Ámen halk mozdulata:
    az irgalmatlan léptű idegen
    hadd jöjjön hát. –
    oltson el minden kis-ablaknyi fényt,
    csalóka fényt, –
    tegye teljessé ezt az éjszakát.

    Jön.
    Nagy, mérföldnyelő léptekkel halad,
    most, itt, itt lesz a nagy találkozás,
    ahol megálltam,
    e haldokló lámpavilág alatt.

    Most! – Elment.
    Elment, és szóba sem állott velem,
    csak megnézett a kalapja alól,
    akár az élet és a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.

    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. —

    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Lélektől lélekig