Címke: sors

  • Bekhodzsa Kalidzsán: Ó, barátom

    Az életnek nevezett nagy térségben –
    Madár vagyok, égen dallal repülő.
    Madár nyoma meglátszik-e az égen,
    Dalát hallja csodás kert, a lent ülő.
    Az életnek nevezett nagy mélységben –
    Hullámokkal fröcskölődő csepp vagyok.
    Hullám nyoma meglátszik-e fövényen,
    Víz ezüstje part magasán nem ragyog.
    Az életnek nevezett nagy hegységben –
    Ott vagyok én egy szurdokban, fák alatt.
    Platán csúcsa ezüstlik már a dérben,
    Ó, barátom, hó lepi a kő-falat.
    Az életnek nevezett nagy szín-térben –
    Szereplő vagy, néznek sikert és bukást.
    Barátom, míg jön végső szín, függöny-éj,
    Szerepeid váltják, rosszak, jók egymást…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Az elbocsátott vad

    Nem hiszek az Elrendelésben,
    mert van szívemben akarat,
    s tán ha kezem máskép legyintem,
    a világ másfelé halad.
    Mégis érzem, valaki néz rám,
    visz, őriz, ezer baj között,
    de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
    mihelyt gőgömben renyhülök.

    Ez a valaki tán az Isten,
    akitől bújni hasztalan.
    Nem hiszek az Elrendelésben,
    de van egy erős, ős uram.
    Már gyermekül vermébe ejtett
    s mint bölcs vadász gyenge vadat,
    elbocsátott, de nem felejtett:
    szabadon sem vagyok szabad.

    Ily vadra, régi hercegeknek
    szokásuk volt, mondják, jelet,
    aranyos nyakörvet verettek,
    hogy mindég ráismerjenek.
    Így hordom én is titkos örvét
    annak aki e rengeteg
    ölében elfogott, de önkényt
    újból elveszni engedett.

    Azóta bolygok a viharban
    vadmódra de az ő jele,
    erejének bélyege rajtam,
    hogy ne nyughassam nélküle
    s mint szélcibált bogáncs amelyen
    a szivárvány lába pihen,
    illattal telik: úgy beteljen
    sóvárgással bogáncs-szívem.

    Nem hiszek az Elrendelésben,
    mert szabad vagyok: oly szabad,
    mint a bolond bogáncs a szélben
    vagy vad bozót között a vad.
    „Vezessen Hozzád a szabadság!”
    így kérem olykor aki vár,
    mert nem annak kell az imádság,
    ki Istent megtalálta már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Hímzés

    Szólongatom olykor magam: be szépek
    A föld csudái, látod, bús nomád?
    Miért hát mindig bánat a komád,
    És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

    Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
    S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
    Bár színe alján ott a torz fonák,
    Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

    Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
    S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
    Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —

    Kár volna vad kezekkel összetépned,
    Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
    S jaj, csattan a párkák kezén az olló

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Schmidt Vera – Késői találkozás

    Mikor egy emberrel későn találkozol,
    s meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz,
    úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
    hogy együtt többek legyetek.
    Nem osztozhatsz!
    Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
    Jegye más vonatra szól.

    Tudod, hogy ő is néz, s elkapott tekintetében,
    mintha magával vinné álmaid kulcsát… mindazt, mit vársz.
    Úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
    hogy együtt többek legyetek.
    Nem osztozhatsz!
    Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…

    Hidd el, ki igazán rád vár, ő megtalál… nem tűnik el.
    Időben ott leszel, nem késhetsz, nem késel el… ő rád talál.

    Vele találkozol.
    S meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz.
    Úgy tűnik éppen, épp csak egy perc kell, épp csak egy perc,
    hogy együtt többek legyetek.
    Nem osztozhatsz!
    Van úgy, hogy nem lehet, s megfogja felé nyújtott kezed.
    Jegye tiéd mellé szól.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jawaharlal Nehru – idézet

    „Az élet olyan, mint egy kártyajáték.
    A kiosztott lapok adottak,
    de ahogy játszod őket, az szabad akarat.”

    Forrás: Jawaharlal Nehru

  • Fodor Ákos – Love story

    Addig kerestelek,
    míg meg nem találtál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – A lánc

    Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
    Mit készítettek hosszú századok.
    A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
    Honnan tudhattam volna, ki vagyok?

    Ma már tudom, de már minden hiába…
    Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
    Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
    Vállalni bátran láncszem voltomat.

    Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
    Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
    Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
    A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gabriel García Márquez – idézet

    „Ne küzdj túl erősen.
    A legjobb dolgok váratlanul történnek.”

    Forrás: Gabriel García Márquez

  • Szabó Magda – Elfogadlak

    Ki vagy te, aki visszafogtad
    futásomat?
    Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
    mely mást mutat?
    Iszonyodásom menedékét,
    mért szegetted velem a békét,
    amelyet a földdel kötöttem,
    hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

    Szóba se álltam az idővel,
    most alkuszom vele;
    hiába érzem, hogy vulkán e föld,
    hogy füstöl krátere,
    riadozó álmom felett
    neveli suta magzatát, lebeg
    az együgyű reménység,
    hogy te meg én s a jegenyék talán,
    akik hallgatták vad szívünk verését,
    mi mégis, mégis, mégis…
    ó, talány,
    ki fejt meg téged?

    Ha körülnézel, kiborul a táj,
    feldőlt kosár,
    mikor mosolyogsz, jó mezőn
    futkos valami nyáj,
    ha megszólalsz, felemeli fejét
    a folyó, úgy lesi beszéded.
    Téged szeretlek? Téged, vagy a
    mindenséget?

    A karcsú hegyek hajlatán
    úgy lebben, mint a láng
    ez a hajlékony, nyári éjszaka.
    A ház. Haza. Világ.
    Futni szeretnék, be az éj alá.
    Ki van ott, aki hív?
    Ha láthatnál most szívemig!
    Milyen zavart e szív.

    Én nem örömökre születtem.
    Neked mért örülök?
    Rég nem lehetnek terveim.
    Most mire készülök?
    Bokám és útjaim szilárdak.
    Most miért szédülök?
    Jaj, mennyire félbemaradtam!
    Hát mégis épülök?

    Még nem tudom, mi vagy nekem,
    áldás vagy büntetés.
    De elfogadlak, mint erem
    e lázas lüktetést.
    Hát vonj a sűrű méz alá,
    míg szárnyam-lábam befenem,
    s eláraszt villogó homállyal
    az irgalmatlan szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig