https://verskucko.com

Címke: sors

  • Kölcsey Ferenc: Hymnus

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors a kit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhödte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezején
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének?
    Hányszor támadt tennfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre?

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában.
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölötte.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virul
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors a kit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhödte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Rövid háttér
    A mű 1823-ban született, és a magyar történelem szenvedéseit, valamint a reményt fogalmazza meg. Később vált nemzeti himnusszá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: A jövő irgalmáért

    Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
    s kiket a kétség megöl;
    kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
    aggódásotok felől.

    Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
    gyűlölködve szeretők!
    Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
    üldözők!

    Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
    ölitek.
    Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
    lelketek.

    Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
    és istene;
    ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
    és a Lét ítélete.

    Szeretek köztetek élni, emberek! –
    és azt hiszem,
    nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
    féltében
    mint segít magán az ember, s hogy éli át
    itt és ott és mindenütt
    ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
    e szörnyűt és e gyönyörűt.

    Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
    tereli.
    Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
    megbocsátok már neki.

    Éljetek hát boldogan e világon:
    – talán lehet.
    Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
    nincsen semmi nehezebb!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Metszet

    vannak vidékek gyönyörű
    tájak ahol csak keserű
    lapi tenyészget sanyarú
    sorsú emberek szomorú
    szemében alig pislogó
    mindegyre el-ellobbanó
    fakó reménység révedez
    hogy egyszer mégis vége lesz
    fekete kendők kalapok
    pergamen arcok alattuk
    s mint a kezek a térdeken
    ülnek maguk is félszegen
    a velük rozzant egy-rokon
    megszuvasodott padokon
    ülnek akár egy metszeten
    mexikóban vagy messzi fenn
    vancouver jólápolt gyöpén
    indiánokat láttam én
    így ülni ilyen révedőn
    reményt már alig rebbenőn
    térdükre ejtett két kezük
    az életünk az életük
    azért mentem oly messzire
    belémdöbbenjen mennyire
    indiánosodik szemünk
    tekintetük tekintetünk
    akár egy temetés után

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Carmina burana

    Hányfelé, élek, istenem!
    a házam itt van, ott a kenyerem,
    asztalom holdsütésben, székem fagyban,
    szemem sajduló gyászban hagytam.

    Csellengő napok pásztora –
    vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
    szakadt estéken nő alszik velem,
    vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

    Budán vagy Pécsett, egyre megy –
    ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
    ott éledek, hol mások föllazulnak,
    borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

    Talán ha volna otthonom
    s körülmoházna gyöngéd oltalom,
    ez a világ mézesen rámtalálna
    s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

    Hát élek, ahogy élhetek,
    avas deákként mondok éneket,
    torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
    nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas Boglárka: J.A.-nak

    Nincs használati utasítás
    Nem is volt. Elveszett!
    Ki-ki úgy éli életét, ahogy tudja
    Meri, amerre a szív vezet.

    A Te szíved a bánat kertjében bolyong
    A fájdalom lelkedet járja át
    Könnyed tisztít, de nem gyógyít
    Ellene nem nyerhetsz csatát

    Tépd ki szívedből a mérgező tövist
    Hagyd, hogy véred hulljon vele
    Megoldást hoz fájdalmadra az idő jótékony keze.

    Nincs használati utasítás
    Nem is volt. Elveszett!
    Sorsod, hogy megtaláld újra, s ÉLD az ÉLETET.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Torony az éjszakában

    Faluja nyár-éji csöndjéből
    Fehéren, aggódva kibámul
    A torony
    S vér-hireket vár a lángoló,
    Vénhedt világbul.

    Harangjait állatja némán
    S az Istenének, kinek háza,
    Nem üzen,
    Áll, remeg és bámul a torony
    Megbabonázva.

    Az Ég csodálatos felhői
    A Holdat rejtegetve úsznak
    S a torony
    A Holdnak köszön, e mennyei,
    Bölcs omnibusznak.

    A Hold sokféle tornyot látott,
    Sohse sietett, sohse késett
    S nem riad,
    Ha telnek e kis Föld-csillagon
    Elrendelések.

    Tán holnap már vérrel meszelten
    Fog csillogni istenes őrünk,
    A torony,
    S a harcos multnak igéje zúg:
    Halunk vagy győzünk.

    Tán holnap már a torony hősibb
    Vallását vallja vércse-multnak
    S fiai,
    A harangok, a még álmodók,
    Össze-kondulnak.

    Csak a Hold fog tovább döcögni,
    Mint majd a Föld is, ember nélkül
    S a világ
    Holdfényes torony-romok fölött
    Mégis megbékül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Omár Khajjám: Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre tégla-építményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló-porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Nikolaus Lenau: Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek