Címke: szabadság

  • Ady Endre: Páris, az én Bakonyom

    Megállok lihegve: Páris, Páris,
    Ember-sűrűs, gigászi vadon.
    Pandur-hada a szájas Dunának
    Vághat utánam:
    Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

    Nagy az én bűnöm: a lelkem.
    Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
    Hitszegő vagyok Álmos fajából
    S máglyára vinne
    Egy Irán-szagú, szittya sereg.

    Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
    Rejtve, kábultan és szabadon.
    Hunnia új szegénylegényét
    Őrzi nevetve
    S beszórja virággal a Bakony.

    Itt halok meg, nem a Dunánál.
    Szemem nem zárják le csúf kezek.
    Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
    Valami nagy-nagy,
    Bús semmiségbe beleveszek.

    Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
    Tisza kiönthet magyar síkon:
    Engem borít erdők erdője
    S halottan is rejt
    Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

    Forrás: MEK

  • Rab Zsuzsa: Fütyörésző

    Ha ki gyáva
    engem merni,
    jobb lesz annak
    továbbmenni.

    Köd mögöttem,
    fény előttem.
    Lelek utat.
    Ahogy jöttem.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény

  • Solymos Ida: Halálig mondom

    Reggelente megérkezem
    burkomban és még félig alva.
    Ül és összehasonlítom
    vele, akit ölök magamba.

    Az ő, aki egy célra ráfagy
    és nem az, aki bennem ébred,
    nem, akit néztem gótikának,
    s álmomból följön, mint egy ének.

    *

    Ha arca csillárját kigyújtja,
    s én állok, mint égő mezőben,
    fölsistereg kamasznyi múltja –
    látja, hogy bőrömet kinőttem.

    Kicsi a kabát, szűk a ház,
    padlón oltok erdőnyi lángot.
    Kinyitja szemem ablakát,
    és tapsol a fölforduláshoz,

    és arca csillárját kigyújtva
    áll ő is, mintha lángban állna.
    Öszvér-szürke, leplombált múltja
    ráül kialvó homlokára.

    Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
    nem láthatok egy férfit az ágyra,
    nem írhatom, hogy az esték alatt
    akár lángoló benzintartályokat
    érzem bőrömet, csontomat égni;
    karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
    ha akartam is, nem illett –

    Nem illett sajognom, sajogtam,
    ahogy a szemen lőtt állat,
    ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.

    Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
    egy detronizált istenke kötényén,
    gyomrot lukasztó temetéseken
    elsirathatom én is magamat,
    haza loholhatok és főzhetek békén,
    írhatok arcok, szemek csillárjáról,
    ünnepelhetek madarat és tájat,
    de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
    s teste belakja minden éjszakámat.

    *

    Ki is vagy nekem, nem tudom,
    buszperron pokla, néma telefon,
    közért, munka, két járdasor,
    megbicsakló hangszálaim,
    hajszolt, de máig nem lelt mondat –

    Magasztalhatna ez a rím,
    szebb, ha tisztellek gondnak.
    Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
    mert oltalmadban élek?
    Ha nem lehetek is veled,
    belengi lélegzetemet
    goromba fényességed.

    Hazátlanból honosa lettem:
    begyalogoltam tartományod.
    Fürödtem felségvizeidben.
    Aszfaltodon aranyat ások.

    Írhatnám, hogy halálig mondom
    nevedet, mint a létezésnek
    igéjét e poros porondon,
    míg korlátok tövében égek.

    Deklarálom: te vagy az Isten
    a vasbeton mennyországában,
    s hogy bőrömet vásárra vittem,
    amikor színed elé álltam;

    írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
    ki engem jelenné emelhet.
    Év az évre hiába épül:
    nem, nem vonhatlak menedékül.

    *

    Farkasszemet néztem vele,
    s belebuktam arca tavába.
    A gyönyör kínja, melege
    égetett, szárított hiába.

    Elporladtam és föltámadtam
    váltakozva, naptári pontos
    következéssel, s megriadtan
    láttam: hajamban tűzvészt hordok.

    Hajam tövétől talpamig
    vonultam izzó áhítatban,
    bíztam csak benne: megtanít,
    hogy önmagammá változtassam.

    Tátogni étien? (barna kamra)
    Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
    Ne ismerjek semelyik magamra?
    S a hangom didergősre kékül?!

    Nem parolázok a magánnyal:
    nyíljon inkább a föld alattam,
    tűnjek el mocskában, sarában,
    temetetlenül, siratatlan.


  • Baranyi Ferenc: A NYOLCADIK AJTÓ

    Kékszakállú, én adom most:
    íme, itt a nyolcadik kulcs.

    Csak belülről nyitja ajtód,
    mely saját magadra tárul,
    nem torzíthat már a fény, mely
    rólam visszaverve rádhull –
    nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
    ami vagy – s nemcsak lehetnél.
    Senki sem lát, csak a nyirkos
    várfalak közé rekedt éj.

    Mássá tett a nő-jelenlét:
    úgy lehettél hős, kegyetlen,
    dús, gyengéd s országgal ékes,
    hogy a tükröd én lehettem,
    gyöngeséged s múltad titkát
    féltve is büszkén szemérmes
    úgy lehettél, jó uram, hogy
    volt egy asszony, aki kérdez.

    S ha hét ajtód meg se látom?
    Ha semmit se kérdezek meg
    s azt sugallja hallgatásom:
    „titkaid” nem érdekelnek?
    Akkor sértve inkább lennél?

    Akkor inkább lenne részem
    bús magamra-hagyatottság
    várad örök éjjelében?
    Lettem volna – mint sok asszony –
    üres szívű, puszta szájú?
    Milyen kellett volna lennem?
    Mondd meg nékem, Kékszakállú!

    Enyém most már minden éjjel –
    és mindig és éjjel lesz már.
    S vak az éj. Senkise lát, csak
    a rajtam kívül rekedt vár.

    Fedd magad fel önmagadnak,
    mérd, amit raksz és amit dúlsz.

    Kékszakállú, én adom most:
    íme, itt a nyolcadik kulcs.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Szökevény

    Bár élesen figyel a foglár-mátkaság,
    mit gyáva megszokás béklyózásomra bérelt:
    éjjel bilincseit lehullatván a vágy
    ijedten lépi át a kétszáz kilométert.

    S – szökevény cinkosa – én magam sem tudom
    fellármázni az éjt, hogy vágyam visszafogjam,
    tilos tette előtt szememet behunyom,
    sorsáért reszketek, vele szöknék titokban.

    Így jut, csak így jut el hozzád a szenvedély,
    szökött fegyenc gyanánt, kinek bűntársa éj,
    míg félrenéz az őr: hűség a megszokotthoz.

    Még félek, még ijeszt a bűn s leleplezés,
    iratlan cikkelyek szerint törvény-tevés,
    de már tudom: erőd s egy új törvény feloldoz.

  • Baranyi Ferenc: Humanizmus

    Ne lőjj a zongoristára –
    elég, ha a kezét töröd.

    Csak a kezét, hogy meg ne sántuljon!
    Csak a kezét, hogy bukjon fel
    a billentyűsoron!

    Csak a kezét, hogy a Marseillaise,
    a Rákóczi-induló, a Forradalmi etűd
    életre ne keljen többé a kezétől,
    de még az Appassionata, az Allegro barbaro sem.
    Semmi, ami ripityává zenghetné
    az eszmélet tétova előremozdulásának
    nyúlós rettegésből kövesült, néma torlaszait!

    Semmi,
    amitől a lelkiismeret háborgóbb lehet,
    maga a lélek pedig csöndesebb!

    Semmi, ami magabiztosabbá igézhetné
    a Mindenség engedékenységét a parány iránt,
    a tétova hajlandóságot mások iránt,
    a szívmeleget, mely az űrhidegen átfut,
    és a tiszta gyűlöletet, amely aljasságok ellen
    lobban fel mindig!

    Semmi, ami a lelkek jobbik felének
    zengő megtestesülése a csillagnémaságban –
    és semmi, ami csak addig érvényes, amíg örök!

    Ne lőjj hát a zongoristára.
    Elég, ha a kezét töröd.

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

  • Heltai Jenő: Csavargó

    Hát újra a kezembe veszlek,
    Kalandos élet vándorbotja!
    Mert elfogott a nagy utálat,
    A testem, lelkem belefáradt
    A keserű, nehéz robotba.

    Leszek megint szabad csavargó,
    Bűbájos álmok kergetője!
    Ki mit se bán és mit se fájlal,
    És könnyű szívvel, könnyű lábbal
    Megy hegytetőről hegytetőre.

    Maradjatok meleg kemence
    Vállán ti lusta, gyáva macskák!
    Én nekivágok az erdőnek,
    S részegre szívom a tüdőmet
    A levegőddel, szent szabadság!

    A vak homályból nekivágok
    A fölkelő, vadsárga Napnak,
    Nem kérdezem, mit ád a holnap,
    Szememben új tüzek lobognak,
    Szívemben új dalok fakadnak!

    Nem nézem azt, hová visz útam
    Fönt a hegyek közt vad viharban.
    Az én utam. Magam kerestem.
    S ha végem ez lesz és a vesztem:
    Hát legalább magam akartam!

    De addig élni… élni, élni!
    Különbül, mint a többi bamba!
    Legyen övék a csönd, a béke,
    És mosolyogva, fütyörészve
    Megyek a szép bizonytalanba…

  • Nagy László: Fehér lovam

    Fehér lovam jól galoppol,
    fehérebb lesz a haboktól,
    bundás felhőt rúg a porból,
    ugat minket por-komondor.

    Híd előttem: fadobogó,
    horkanva át robog a ló,
    víz rezeg: békabujtató,
    sás remeg: récealtató.

    Kék homályban ezüstnyárfák,
    felragyogó ezüstmáglyák,
    hajladozva sustorogják:
    így rohannak, akik árvák.

    Bombázókról kondenz-fátyol
    úszik, északig világol,
    édes lovam, égre lábolj,
    vágtassunk ki a világból!

  • Aranyosi Ervin: Emlékezés az aradi vértanúkra

    Hiába hullt a hősök vére,
    s hiába lett sírjuk Arad!
    A hazafiak szép szívében
    az emlékük örök marad!

    De értelmetlen volt haláluk,
    velük halt érték, becsület,
    mert itt a mában nem találunk,
    ki méltón ejtse nevüket.

    A szabadság csak hiú álom,
    s mindaz ki jót, szebbet akar,
    nem győzhet itt, semmilyen áron,
    elátkozott nép a magyar!

    Meghaltak értünk, szebb jövőnkért,
    ami talán sosem jön el,
    meghaltak ők a szabadságért,
    amit egy nemzet érdemel.

    De hol vagyon a nép hatalma,
    hol a szabadság? Nem tudom!
    Idegenek uralma van ma,
    s mi megrekedtünk félúton.

    De a nemzet ma már nem lázad,
    saját hazában küszködik,
    s teszi a dolgát, hajtott fővel,
    és tengődik, míg engedik.

    Elvesztek már a régi álmok,
    s nem látjuk, ki van ellenünk.
    Megrendülten, s rémülten állok,
    hisz nincsenek már itt velünk.

    Kevés a méltó, igaz ember,
    ki megóvhatná a hazát,
    a legtöbb, ma már szólni sem mer,
    nemhogy megvédje igazát.

    Október hat, az égre rólak,
    örök mementó vagy nekünk,
    a hatalmasok összefogtak,
    akkor és most is ellenünk.

    Némán, merengve fejet hajtok,
    bennük még égett büszkeség,
    de bezárultak sorsnyi ajtók,
    s hazánk a múltnak tükre rég.

    Aradon ők, ott, tizenhárman,
    értünk haltak hősi halált.
    Hittek egy élhetőbb világban,
    és mind a jó oldalra állt!

    Az életüket adták érte,
    hogy ez a világ szebb legyen,
    nem szolgáltak rá a kötélre,
    de vállalták a szent helyen.

    Emlékezz rájuk magyar nemzet!
    Nem is voltak mind magyarok!
    Ne feledjük a hősi tettet,
    mert ettől lettek szabadok!

    A jövőnkért mutattak példát,
    hogy ne bénítson félelem!
    Hogy szabadságod élőn éld át,
    és szép hazánk magyar legyen!

    Aranyosi Ervin © 2021.10.06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.