Asszony vagyok, gyökértelen, magányos
és szabad! Két névvel jelölt az élet
óh nyomorult asszony! – két jel közt
egy énem idegenül áll. S nevek, rangok
és jelek káoszában önmagába zárulva csak
egyet tud már: én! Én, ki egyetlen, apák
és utódok zsarnoki láncából kiszakadva, én!
páratlan, meddő és magányos…
Kihez tartozom én? senki asszony, kölcsön
nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?
Istenhez… földhöz… illathoz… önmagamhoz!
Forrás: Nyugat, 1928/24. szám
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bír velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.
Forrás: Lélektől lélekig
Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben hirtelen elfojtott zaj, sasok szerelmi harca,
süvöltő, párzó egyesülés, fönt a magasban,
begörbített, markoló karmok, vad, élő, pergő kerék,
négy csapdosó szárny, két csőr örvénylő, eggyéforrt tömege,
bukó, lengő, kettős hurkokban, gyors zuhanással,
de a folyó felett, a pár, mely mégis egy, megáll,
egyetlen mozdulatlan pillanat, majd engednek a karmok,
s már újra szállnak fel, lassú csapásokkal, szétválva,
s más-más utat követnek.
(Vámosi Pál)
Forrás: Lélektől lélekig
(Dsida Jenő fordítása)
Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
a híres Sándor-oszlopot.
Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
egy költő él a földtekén.
Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltűnök,
megértenek a lengyelek s a finnek
s a pusztán élő kalmükök.
Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
s hallottam minden jajt, panaszt.
Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolga
mancsakínál: a babérkoszorú.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.
Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.
Forrás: ma – Magyar versek
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!
Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:
Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?
Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!
Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
Gyenge dalodra.
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hives ernyőd.
Forrás: Arcanum
Folyj ki, folyj ki vérem,
Múlj el életem!
A hazáért halni
Szép halál nekem!
Nagy s kemény volt a harcz,
Vért kívánt s halált,
Vérre, áldozatra
Engemet talált;
Ah, de édes a vér
S e halál nekem:
A magyar hazáé
Lett a győzelem!
Győzedelme magvat
Fog teremni még,
Téged, szent szabadság
S boldog egyesség!
Legdicsőbb jutalmam
Ez lesz énnekem,
Folyj ki hát, folyj vérem,
S múlj el életem!
Forrás: Arcanum
Nincs: vége és többé soha –
Mint sziklakőre a moha:
Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiül a gyönyörűség.
Megyünk és mögöttünk marad
A biztos és a nem szabad –
Sírj és nevess és jer velem,
Ó hajléktalan szerelem!
Forrás: Versek mindenkinek
Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld színed
mint fiatal tengeri levél.
Előttem borzongsz roppant eleven síkság,
vakító fényt lövelve űzik egymást habjaid,
melyek mintha a tágas égből zúdulnának távol
titkait zúgva
szerte a párolgó partokon.
Vitorláid csodáljam-e, amint színeket váltó
tükrödön lebegnek s tovatűnnek nesztelen?
Vagy holdas este a surranó halászt, midőn
verdeső vén hal
húzza hálóját mint színezüst?
Lehelleted a parti szél, erős mint a szabadság
s úgy játszol görbe s váras dombjaid között
üde fénnyel ragyogva mint gyermek a porban:
minden mozgásod
szépség, folyton támadó gyönyör.
Ringass rohanó víz, habpelyhű bölcsőm,
gyöngyös habjaid dalolják altatódalom.
Mámoros szívvel halálom is jó álomként fogadnám
s te lennél méltó
üvegkoporsóm szép Balaton.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
mert nincs rendében eljárásotok,
ti a dolog végébe kaptatok,
és így tevétek már régóta mindig;
látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
ott fönn maradjon, míg majd valahogy
alája rakja szépen a falat,
s legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
ezért ad a hon nektek kenyeret,
ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
sikert mutattok is föl néha-néha,
csak olyan az, mint hogyha engemet
a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
ételt, s talán még épen olyan ételt,
mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
ha meg nem fogjátok az elejét,
ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
eláradó bőségben termenek,
s bár az utósó szolga és a pór
zsebébül aranyat marokkal szór:
azon nemzetnek még sincs semmije,
azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
nyomorg, tengődik mindenfélekép:
azon nemzet gazdag végtelenűl,
mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
a ház végére láncba szoriták,
s láncát harapva tördeli fogát,
amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
megvettetésére a kerek világnak!
Pest, 1848. február
Forrás: FB Szeretem a verseket
