Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Forrás: Lélektől lélekig
Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Forrás: Lélektől lélekig
Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”
Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra
Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad;
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?
Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc –
elfogy a levegője,
nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.
Forrás: Lélektől lélekig
Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?…
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, – tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
„Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.
Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…
Forrás: Lélektől lélekig
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
Ez a valaki tán az Isten,
akitől bújni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam,
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal telik: úgy beteljen
sóvárgással bogáncs-szívem.
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
„Vezessen Hozzád a szabadság!”
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.
Forrás: Lélektől lélekig
A jég
meg az ég
szikrázva simul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
– mert szabad…
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek…
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Forrás: Lélektől lélekig
A Testvér: az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit sem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
Olyan, mint a jó lelkiismeret
Az öntudat virágos küszöbén.
Tartózkodása nem titkos ígéret,
nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
De kőbe metszett rendületlen lényeg.
Látod, ez az a nő, aki testvéred.
Ez az a nő, akiben megszűnik
A nemek örök, nagy szerelmes harca,
Mely hódítás és leigáztatás,
Ha százszor pásztor-idill is az arca.
Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
A szeretőkre a vágy vak tűzében.
De szabadság van a testvériségben.
A testvér az a nő, aki szeret,
de sohasem lesz gyermekeid anyja,
csak álmaidnak, lélekgyöngyeidnek
Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
Ki távol tőled – melletted áll mindig,
S a szépség ködös ormai felé,
Ha megállottál – újra útnak indít.
Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
komolyan kormányozza léptedet,
S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
Megszázszorozza hattyú-éneked.
Forrás: Lélektől lélekig
„Légy hasonló az égen szálló madárhoz, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében.”
Forrás: Lélektől lélekig
Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.
Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.
Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.
Forrás: Lélektől lélekig
Benned múltam, jelen- s jövőm,
Benned van mindenem,
Oh hon, te vér-szerezte kincs,
Te drága gyöngy nekem!
Itt pillantám meg a napot,
E lég táplált, nevelt;
Az ifjukor szent álma itt
Ringatta e kebelt.
Itt lelt munkát a férfigond,
S munkában élveket;
Ha egykor végórám ütend,
Ez ősi hant temet.
Magas bércről sok százados
Vár-rom tekint le rám;
De lent még áll, virágozik
S ép ezredes hazám.
Itt vítanak nagy őseim
Szabadság s lételért,
Itt áldozának életet,
Vagy nyertek hősbabért.
Az elhúnytaknak lelke leng,
Hol a szellő suhan,
Minden fűszál, minden göröngy
Véröktől ázva van.
E vérben forrt polgárerény,
Forrott honérzelem,
E vérben fürdött gyászmezőn
Egy szebb jövő terem.
Imádom, oh féltett haza,
Megszentelt földedet;
Dicső korok magvát veté
Belé a végezet.
Lerázva ős salakjait
Szabadság s értelem,
Itt lesz boldog, nagy és erős
Majd egykor nemzetem.
Emberkénynél hatalmasabb
Lesz a törvénybetű,
Bűn és ármány felett erény
Szilárd tekintetű.
Megszűnend a viszálkodás
Hiten és nyelveken,
S Kárpátoktól a tengerig
Magyar világ leszen.
Oh szép világ, dicső világ,
Magyarnak édene!
Derítsen rád örök napot
A népek Istene.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár