Címke: szabadság

  • Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére

    Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
    Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
    Temetni jöttünk és siratni,
    de e nép többet érdemel!

    A gőg, s a túlerő legyőzött,
    de büszke népünk fennmarad!
    Ők tizenhárman ott nyugosznak,
    nem népünk sírja lett Arad.

    Ha hűvös, őszi éjszakákon,
    a csillagokat kémleled,
    tizenhárom ragyogó csillag
    felülről őrzi népedet.

    Hibáinkból tanulni kéne,
    mert „megbűnhődte már e nép”!
    S a hűvös, őszi éjszakákon
    érezd a HŐSÖK tekintetét…

    Aranyosi Ervin © 2011-10-06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.

  • Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:
    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!
    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,
    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,
    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    (1918. október 6.)

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • llyés Gyula: [Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott…]

    Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
    olvasmányába – egy elszánt betű
    reádugorhat és – vakarhatod! –
    csíp, mar, tapad már, akár a tetű.

    Ne olvasd el az ékes falragaszt,
    mely ebzárlatról és szívről szaval,
    sunyin reád vadászik mindegyik,
    a körmondatok dróthurkaival.

    Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
    a különálló épületeket,
    melyekben, úgymond, a tudás lakik,
    művészet, szépség, stb. és szeretet.

    Kültelki csapszékek előtt időzz,
    az ablakokon át éjfél felé,
    megütheti füled ott néha még
    a szív szava s a tiszta szellemé.

    Hasonképen a dutyikból, ahol
    a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
    és népkonyhákból, amidőn a felsült
    potyázó épp az utcára repül.

    I

  • Várnai Zseni: Petőfi márciusa

    A március Petőfi hónap
    ha süt a nap, ha fú a szél,
    ő ragyog itt a napsütésben,
    s a szél szavában ő beszél,
    s ha égzengéssel, villámfénnyel
    ránk tör a tavaszi vihar,
    mintha a szélvész kürtszavában
    harsogna a Nemzeti dal.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    e kettő egy száz éve már.
    Az ő szemével látjuk, hogyha
    madárka a bokorra száll,
    fülével halljuk rebbenését,
    s azt is, mikor egy bősz folyam
    vagy egy rabnép láncát letépte
    a szabadság felé roham!

    Nincs március Petőfi nélkül,
    ő költötte e hónapot,
    s olyanná lett, mint amilyennek
    az ő lantján fogantatott:
    eszmékkel terhes, forradalmi,
    tettekre érett, lángoló,
    dala úgy szállt a nép szívébe
    s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    idő és költő egybeforrt,
    benne sűrűsödött, benne robbant
    mind, ami forralta a bort,
    az ő szavára várt a nép és
    élesítette a kaszát,
    abban a dicső márciusban
    ő jelentette a hazát.

    Nincs szabadság Petőfi nélkül,
    ő égette szívünkbe, hogy
    több a szabadság, mint az élet,
    ez a legszebb népi jog!
    Ő írta, vívta, tollal, karddal,
    s rátette ifjú életét,
    szabadságunk örök okmányán
    Petőfi szíve a pecsét!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.

    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,

    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valója eltűnt, messze szállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.

    A színe, hangja mindig újra más,
    meseszerű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Illyés Gyula: Avar

    Tölgyfáról tépek levelet,
    Piros, mint orcámon a szégyen.
    Hol a tavasz, a merészségem?
    Futnak a vert-had fellegek.
    Özvegy fák zokognak a réten.

    Arcom ökörnyál illeti.
    Letépem, új lebeg előmbe,
    Hogy szememet lágyan bekösse.
    Ítélet szavát zengeti
    Az ősz. Így fordulok az őszbe.

    Habzik a völgy. Ég, füstölög,
    Úgy kúszik utánam az erdő.
    Mint vad a kigyúlt rengetegből,
    Mint sebesült, mint száműzött,
    Vergődöm régi életemből.

    A város balról feldohog,
    Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
    Mentsd szívedet a rengetegbe,
    Vagy még tovább e hegysorok
    Lépcsőin föl a fellegekbe.

    Könnyű vagyok és szomorú.
    Mint ajtó mögül, melyet untan
    Valami vad zajra becsuktam,
    Csak úgy követ a gond, a bú.
    Mert távozni már megtanultam.

    Hagytad el már hű kedvesed,
    Mert lánc, minél hívebben csókol?
    Léptél ki egy nap állásodból,
    Mert… épp mert cél felé vezet?
    Így nézek szét én már e dombról.

    Kötélen, szakadék fölött,
    Lángok közt egy sovány ösvényen,
    Haladnék golyók özönében.
    Mert ki közönybe öltözött –
    Mert nem érhet már semmi éngem.

    Mint szép vad, mocsárba zuhant,
    Ártatlan, nagy, őskori állat,
    Nyög foga közt sebnek, csapdának
    A nép még valahol alant.
    Elér foszlánya jajszavának.

    Ó, éltetőm, pegázusom,
    Aki még röpíthettél volna
    Magas és hősi régiókba,
    Melyekről már csak álmodom:
    Szabadság! – kilőttek alólam.

    Emlékem annyi, mint e rőt
    Ligetben a madár. Csipegnek.
    Ó, szálljatok, fürödjetek meg
    Délen; a tengerek fölött
    Új dalt tanuljatok fülemnek!

    A madarak, a madarak!
    Éles repítések a kéken
    Feszülő évszak szövetében.
    Fülsértőn hogy mállik – szakad
    Festményem, égi tervezésem!

    Országok, tájak, szigetek,
    Melyekbe reményem vetettem,
    Mint gályák süllyednek köröttem!
    Mindegyiken egy szűz eseng,
    Míg a hab szájába nem fröccsen…

    A jelen puszta sziklapart.
    És lent a tenger… A múlt is néma.
    Egy emlék kicsap néha-néha,
    Fut vissza, vinnyogva szalad.
    Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

    Egy elszabadult vak király
    Kering és zokog a sötétben.
    A vastag habok tetejében
    Száll föl-alá, mint a sirály!
    Gyermeki sípláda kezében.

    Hallgassatok mindannyian.
    Dalomat meg ne zavarjátok,
    Mely messzehagyva a világot,
    Mint álmodozó madár suhan.
    Lebukik, ha fölriasztjátok.

    Magam vagyok. Oly egyedül,
    Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
    Fajtájabeliként ölel meg.
    „Hogy vagy?” Egy percre földerül
    Arcom. Neki se szólok többet.

    Azon a felhőn ülök én,
    Abban a rózsaszín ligetben,
    Mely az alkony vizében lebben
    S átsuhanva a fény körén
    Eltűnik lila rejtelemben.

    És közben ittlent botozok.
    Csikorog a nyers kavics alattam,
    Akár a dac fogam közt hajdan.
    Idézgetem a kóstolót:
    A lázadást, mibe haraptam.

    Csend van bennem. Ömöl a csend.
    Mint vad ragály, amerre lépek
    Csenddel fertőzöm a vidéket:
    Erjed szívemben odabent
    Egy világrésznek elég méreg.

    Az ember inget, szeretőt,
    Hitet is válthat, csak reményt nem,
    Az ifjúságét a szívében,
    Mely férfivá avatta őt.
    De mi is volt az én reményem?

    Nem életemet fájlalom.
    Csak azokét, akik kísértek.
    Meg-megálltak, botolva léptek,
    Arcraborultak félúton
    A harcos, ifjú szenvedélyek.

    Tudjátok, hogy mit kaptam én?
    A szörnyű gyász után a torban
    Mit ittam én egyre mohóbban,
    Micsoda észvesztő, tömény
    Mámort, hogy megvigasztalódjam?

    Mily képek, mily kápráztató
    Világok gyúladtak agyamban!
    Részegült ajakkal szavaltam:
    Az ember jobbra váltható!
    Ezt hittem abban a tavaszban.

    Jönnek tavaszok, mik az ő
    Arcát idézik, mint a gyermek
    A régi kedvest és szerelmet,
    De az a hév, az a Jövő,
    Mely enyém volt, az nem éled meg.

    Érintem ámulva magam.
    Már magamat is hogy feledtem!
    Mintha más élt volna helyettem.
    Próbálom hangom hangosan.
    Megállt a lég is? Alig rebben.

    Így múlt el hát az életem –
    Keltem a reggeli haranggal.
    Zengett a táj, mint könnyű kardal,
    A ház füstjében kényesen
    Nyújtózott egy munkátlan angyal.

    Úsztam vígan a víz alatt.
    Föld alatt, kormos alagútban.
    Vonaton, karok közt aludtam.
    Hány ország, test, szív, gondolat
    Fürdetett, míg ide jutottam.

    A szolgaság, a butaság,
    Mint az ősz nyirka, a tél lucska
    Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
    Amelyen lépdelek tovább,
    Kalapomat szememre húzva.

    S ha kővé válhatna a vád,
    S kövek és golyók repülnének,
    Válaszra akkor sem állnék meg.
    Mert elhagyott az ifjúság:
    Tudom okát a büntetésnek.

    Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
    Nehéz sarába bár a földnek
    Áruló gyökerek kötöznek,
    Tanuld el életed csúcsán
    Vad pátoszát a szál fenyőknek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött…)

    (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)

    Az Isten itt állt a hátam mögött
    s én megkerültem érte a világot
    ……………………………………….
    ……………………………………….

    Négykézláb másztam. Álló Istenem
    lenézett rám és nem emelt föl engem.
    Ez a szabadság adta értenem,
    hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

    Ugy segitett, hogy nem segithetett.
    Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
    Ahány igazság, annyi szeretet.
    Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

    Gyönge a testem: óvja félelem!
    De én a párom mosolyogva várom,
    mert énvelem a hűség van jelen
    az üres űrben tántorgó világon.

    1937. szept.–okt.


  • József Attila: ARS POETICA

    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kísérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje


  • József Attila: LEVEGŐT!

    Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
    hazafelé menet?
    A gyepre éppen langy sötétség szállott,
    mint bársony-permeteg
    és lábom alatt álmatlan forogtak,
    ütött gyermekként csendesen morogtak
    a sovány levelek.

    Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
    a város peremén.
    Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
    A hűvös televény
    a lámpák felé lesett gyanakvóan;
    vadkácsa riadt hápogva a tóban,
    amerre mentem én.

    Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
    e táj oly elhagyott.
    S im váratlan előbukkant egy férfi,
    de tovább baktatott.
    Utána néztem. Kifoszthatna engem,
    hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
    mig nyomorult vagyok.

    Számon tarthatják, mit telefonoztam
    s mikor miért, kinek.
    Aktákba irják, miről álmodoztam
    s azt is, ki érti meg.
    És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
    előkotorni azt a kartotékot,
    mely jogom sérti meg.

    És az országban a törékeny falvak
    – anyám ott született –
    az eleven jog fájáról lehulltak,
    mint itt e levelek
    s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
    mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
    s elporlik, szétpereg.

    Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
    Lelkem nem ily honos.
    Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
    aki alattomos.
    Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
    szemét lesütve fontol sanda választ
    és vidul, ha toroz.

    Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
    Pedig hát engemet
    sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
    mint apró gyermeket,
    ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
    Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
    ezek idegenek.

    Felnőttem már. Szaporodik fogamban
    az idegen anyag,
    mint szivemben a halál. De jogom van
    és lélek vagy agyag
    még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
    hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
    ha nem vagyok szabad!

    Az én vezérem bensőmből vezérel!
    Emberek, nem vadak –
    elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
    nem kartoték-adat.
    Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
    jó szóval oktasd, játszani is engedd
    szép, komoly fiadat!

    1935. nov. 21.