Címke: szabadság

  • VÁRNAI ZSENI Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.
    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,
    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valójá eltűnt, messzeszállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.
    A színe, hangja mindig újra más,
    messzeszűrű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.



  • Arany János: A walesi bárdok

    Edward király, angol király
    Léptet fakó lován:
    Hadd látom, úgymond, mennyit ér
    A velszi tartomány.

    Van-e ott folyó és földje jó?
    Legelőin fű kövér?
    Használt-e a megöntözés:
    A pártos honfivér?

    S a nép, az istenadta nép,
    Ha oly boldog-e rajt’
    Mint akarom, s mint a barom,
    Melyet igába hajt?

    Felség! valóban koronád
    Legszebb gyémántja Velsz:
    Földet, folyót, legelni jót,
    Hegy-völgyet benne lelsz.

    S a nép, az istenadta nép
    Oly boldog rajta, Sire!
    Kunyhói mind hallgatva, mint
    Megannyi puszta sir.

    Edward király, angol király
    Léptet fakó lován:
    Körötte csend amerre ment,
    És néma tartomány.

    Montgomery a vár neve,
    Hol aznap este szállt;
    Montgomery, a vár ura,
    Vendégli a királyt.

    Vadat és halat, s mi jó falat
    Szem-szájnak ingere,
    Sürgő csoport, száz szolga hord,
    Hogy nézni is tereh;

    S mind, amiket e szép sziget
    Ételt-italt terem;
    S mind, ami bor pezsegve forr
    Túl messzi tengeren.

    Ti urak, ti urak! hát senkisem
    Koccint értem pohárt?
    Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
    Ne éljen Eduárd?

    Vadat és halat, s mi az ég alatt
    Szem-szájnak kellemes,
    Azt látok én: de ördög itt
    Belül minden nemes.

    Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
    Ne éljen Eduárd?
    Hol van, ki zengje tetteim –
    Elő egy velszi bárd!

    Egymásra néz a sok vitéz,
    A vendég velsz urak;
    Orcáikon, mint félelem,
    Sápadt el a harag.

    Szó bennszakad, hang fennakad,
    Lehellet megszegik. –
    Ajtó megől fehér galamb,
    Ősz bárd emelkedik.

    Itt van, király, ki tettidet
    Elzengi, mond az agg;
    S fegyver csörög, haló hörög
    Amint húrjába csap.

    “Fegyver csörög, haló hörög,
    A nap vértóba száll,
    Vérszagra gyűl az éji vad:
    Te tetted ezt, király!

    Levágva népünk ezrei,
    Halomba, mint kereszt,
    Hogy sirva tallóz aki él:
    Király, te tetted ezt!”

    Máglyára! el! igen kemény –
    Parancsol Eduárd –
    Ha! lágyabb ének kell nekünk;
    S belép egy ifju bárd.

    “Ah! lágyan kél az esti szél
    Milford-öböl felé;
    Szüzek siralma, özvegyek
    Panasza nyög belé.

    Ne szülj rabot, te szűz! anya
    Ne szoptass csecsemőt!…”
    S int a király. S elérte még
    A máglyára menőt.

    De vakmerőn s hivatlanúl
    Előáll harmadik;
    Kobzán a dal magára vall,
    Ez íge hallatik:

    “Elhullt csatában a derék –
    No halld meg Eduárd:
    Neved ki diccsel ejtené,
    Nem él oly velszi bárd.

    Emléke sír a lanton még –
    No halld meg Eduárd:
    Átok fejedre minden dal,
    Melyet zeng velszi bárd.”

    Meglátom én! – S parancsot ád
    Király rettenetest:
    Máglyára, ki ellenszegűl,
    Minden velsz énekest!

    Szolgái szét száguldanak,
    Ország-szerin, tova.
    Montgomeryben így esett
    A híres lakoma. –

    S Edward király, angol király
    Vágtat fakó lován;
    Körötte ég földszint az ég:
    A velszi tartomány.

    Ötszáz, bizony, dalolva ment
    Lángsírba velszi bárd:
    De egy se birta mondani
    Hogy: éljen Eduárd. –

    Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
    London utcáin ez?
    Felköttetem a lord-majort,
    Ha bosszant bármi nesz!

    Áll néma csend; légy szárnya bent,
    Se künn, nem hallatik:
    “Fejére szól, ki szót emel!
    Király nem alhatik.”

    Ha, ha! elő síp, dob, zene!
    Harsogjon harsona:
    Fülembe zúgja átkait
    A velszi lakoma…

    De túl zenén, túl síp-dobon,
    Riadó kürtön át:
    Ötszáz énekli hangosan
    A vértanúk dalát.

    👉 Hallgasd meg Sinkovits Imre előadásában

  • Arany János: NEMZETŐR-DAL

    Süvegemen nemzetiszín rózsa,
    Ajakamon édes babám csókja;
    Ne félj, babám, nem megyek világra:
    Nemzetemnek vagyok katonája.

    Nem kerestek engemet kötéllel;
    Zászló alá magam csaptam én fel:
    Szülőanyám, te szép Magyarország,
    Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

    Nem is adtam a lelkemet bérbe;
    Négy garajcár úgyse sokat érne;
    Van nekem még öt-hat garajcárom…
    Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

    Fölnyergelem szürke paripámat;
    Fegyveremre senki se tart számot,
    Senkié sem, igaz keresményem:
    Azt vegye hát el valaki tőlem!

    Olyan marsra lábam se billentem,
    Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
    De a szabadságért, ha egy íznyi,
    Talpon állok mindhalálig víni.

    (1848. április)

  • Arany János: A RAB GÓLYA

    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

  • Petőfi Sándor: A munkácsi várban

    Itt tüzé föl piros zászlaját a
    Szabadságnak Zrínyi Ilona?
    A szabadság hőseinek tanyája
    Íme, íme most rabok hona.
    Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
    Semmi más, mint lánccsörömpölések –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föl s alá jár magas büszke fővel
    Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
    Messzeszállott lángtekintetével
    Vajjon hol jár gondolatja, hol?
    Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
    Erejét az éj s lánc nem töré meg –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ott a másik sáncon egy öreg rab,
    Nem tekint sem ide, sem oda,
    Lassan hordja könnyű, száradt testét…
    Nehezebb már lánca, mint maga.
    Tört szeméből holt sugár buvik ki,
    Mint a sírból a kísértő lélek –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
    Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
    Ah de téged, téged akkorára
    A nyomor s bú régen behavaz.
    És te vén rab, tőled már talán csak
    Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
    Köszörült kés, metszi szívemet.
    El, el innen! fönn vagyok, és mégis
    Környékez már-már az őrület,
    Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
    Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Munkács, 1847. július 12.

  • Petőfi Sándor: A farkasok dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt,
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Kietlen pusztaság
    Ez, amelyben lakunk;
    Nincs egy bokor se’, hol
    Meghúzhatnók magunk.

    Itt kívül a hideg,
    Az éhség ott belül,
    E kettős üldözőnk
    Kínoz kegyetlenül;

    S amott a harmadik:
    A töltött fegyverek.
    A fehér hóra le
    Piros vérünk csepeg.

    Fázunk és éhezünk
    S átlőve oldalunk,
    Részünk minden nyomor…
    De szabadok vagyunk!

    Pest, 1847. január