Címke: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc – Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi,
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait,
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Karinthy Frigyes: Szabó Lőrinc, a metafizikus

    SZABÓ LŐRINC, a metafizikus

    PÜNKÖSDI VERSIKE AZ ESŐCSKÉRŐL

    Egy kicsit esett ma délután,
    Mentem a körúton át,
    Jött szembe egy masamódlány,
    Egy polgár és két kalmár.

    „Jót tesz a termésnek a zápor”,
    Mondta valaki ezt
    S lelkemben e szóra kinyílott
    Egy mélység s több Mount Everest.

    Vérzápor és gennyzivatar volt
    Az egész történelem
    Harcolt Ég és Pokol és Dögvész,
    Tűz és Víz és a többi elem,

    Anyag és Erő és Elektron,
    Rádium és tatai brikett,
    Lent a mélyben Másodfokú Egyenletek
    Nyaldostak véres sebeket.

    Pünkösdkor tüzes nyelvek
    Zuhogtak az égből alá,
    Naprendszerek pofozták egymást,
    Két rostélyos egymást falá.

    Így dudolásztam magamban
    S gondoltam, meglepem Erzsikét,
    De nem volt nálam elég pénz
    S inkább írtam egy versikét.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa

    Utálom és arcába vágom:
    – Száz év, de tán kétezer óta
    őrült, mocskos, aljas világ ez,
    ez a farizeus Európa!
    Kenyér s jog helyett a szegényt
    csitítja karddal, üres éggel
    és cinkos lelkiismeretét
    avatag és modern mesékkel;
    száz év, de már kétezer óta
    hány szent vágy halt meg gaz szívében!
    Hazám, keresztény Európa,
    mi lesz, ha bukására döbben,
    mi lesz, ha újra földre száll
    a Megcsúfolt és Megfeszített,
    s mert jósága, hite, imája
    egyszer már mindent elveszített:
    mi lesz, ha megjő pokoli
    lángszórókkal, gépfegyverekkel,
    vassisakos, pestishozó,
    bosszúálló angyalsereggel?
    Mi lesz, ha megjő Krisztus és
    új országot teremt a földön,
    ha elhullanak a banditák
    s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
    ha égi szerelmét a földi
    szükséghez szabja ama Bárány
    s újra megvált – óh, nem a jók,
    de a gonoszok vére árán:
    hazám, boldogtalan Európa,
    ha túléled a harcok végét,
    elbírod-e még te az Istent,
    a Szeretetet és a Békét?

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Szabó Lőrinc

    Még egyszer

    Piros kis húsbarlang a szád,
    nézlek és nézel, elakad
    a szívem s érzem: már nem én
    akarom akaratomat.

    Piros, vérpiros remegés
    tested a fehér bőr alatt,
    idegen húsod rokoni
    hangon szólítja húsomat.

    Ha mi szólnánk, részegen is
    azt mondanánk, hogy nem szabad.
    Két néma tolmács dönti el,
    hogy ki vagyok és hogy ki vagy.

    A két néma őrült beszél,
    egyik érti a másikat,
    és merülünk, és elborít
    egy rettenetes pillanat.

    Forrás: FB Szeretem a verseket…

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Szabó Lőrinc

    (1900. március 31., Miskolc – 1957. október 3., Budapest)
    Foglalkozás: költő, műfordító

    Anyja: Nagy Erzsébet
    Múzsa: Korzáti Erzsébet

    Érzékeny, vívódó lélek, aki nem félt kimondani az emberi ellentmondásokat.
    Költészetében szerelem, hűség, bűntudat és önvizsgálat fonódik össze, mintha a józan és a szenvedélyes hang beszélgetne.
    A „Te meg a világ” az őszinte önboncolás egyik csúcsa a magyar lírában.

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Szakítás

    Tudod mit? Nem védekezem.
    Nincs rád időm.
    Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
    Átnézek rajtad, mint a levegőn.
    Elég volt annyi éven át remélni
    és várni kiméletesen;
    már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
    Vállallak, és léted megszüntetem.

    Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
    de kibírlak, mint bármi mást:
    úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
    nézlek majd, mint egy sorscsapást.
    Téged csak a magad fájdalma izgat,
    ma is csak a dühödnek élsz;
    nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
    egyszer, talán, ha észretérsz.


    Forrás: Szívzuhogás