https://verskucko.com

Címke: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Végérvényesen

    Hogy oly egyszerre, s végérvényesen,
    az külön dermeszt! Csak a szörnyű tény,
    mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény
    barátnőm!), csak az némítja szívem
    szüntelen háborgását tetteden,
    csak a belátás, hogy úgysincs remény,
    páncél s varázsszer… Hideg és kemény,
    gyémántkemény a tőröd, szerelem!
    Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál…
    S végérvényesen! – A tiéd sivár,
    mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj…
    Puha voltál, jó, meleg, kedvesem:
    arra vágyom, arra emlékezem…
    S most zord s kemény vagy, végérvényesen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ki-mi voltál?

    Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
    próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
    itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyű árny,
    s összeraklak, imbolygó mozaik:
    s oldalak, sűrítlek – emlékezik
    minden érzékem! – de egymás után
    csapja csak ki ügyetlen kémiám
    egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
    Szívek szíve, idegek idege,
    élet s halál édes együttese,
    hogy újra légy, csak egy szó kellene;
    s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
    tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
    valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hiányzó köznapok

    Talán gyors bukás lett volna veled
    élnem: most mégis ez a legnagyobb
    fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
    lemondó büszkeséged szenvedett
    s ahogy titkolta! Nyugodt életet
    kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
    hiányzott csókunkból a köznapok
    üdve-terhe, a próbált szeretet
    közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
    az a szüntelen újuló kaland volt,
    melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
    de szét is törte boldog éveid:
    be szánalmas az élet, be irigy,
    hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

    Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
    nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
    mindig mutat valahol a világ
    s mindig elkap, bár kereső szememnek
    tévedései is hozzád vezetnek,
    úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
    villantják hangod, a szemed, a szád,
    csöndes játékait a képzeletnek:
    látlak s nem látlak, drága nevedet
    csengi csendülő szívembe szíved,
    de percenként újra elvesztelek:
    csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
    üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
    húz le, sírodba, magamba csukódom.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ami közbejött

    Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
    áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
    itt vagy! és a különbség oly kicsi:
    szinte csak alszol! De közben örök
    dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
    min átléptél (mindent felejteni
    s végül tán épp a nevem mondva ki),
    azt semmi papi s cézári erők
    szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
    itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
    te adtad, te vetted el: áldva légy.
    Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
    hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
    Sírodat zárják rám a zárai.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Önvád

    „Önzésem szeret!” – vádolom magam,
    s fájva nézek zaklatott tudatomba.
    (Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
    Ha önzés volna húsz év úntalan
    újuló szükséglete: csakugyan
    gyengülne tőle lelked hite arra,
    ami legfőbb öröme és jutalma,
    hogy a gyönyörben biztos társa van?
    Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
    és vállalom, ha az hajt. Soha még
    nem úntam édességed: ez elég
    megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
    jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
    „Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mi még?

    Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
    Kína mondja: a Tízezer Dolog,
    az Egész Élet. Napfény, hópehely.
    Nőkből, lányokból még egy tízezer.
    Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
    A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
    Tízezer álom, vers és gondolat.
    A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
    a lélek. A bors keresztmetszete.
    Repülőgépről Svájcra nézni le.
    Egy távolodó csónak. Meduzák
    Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
    a börtönből. Kislányom mosolya.
    Az igazság. A régi Korcula.
    Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
    Tíz fényévem a Szíriusz felé…
    Nem, nem, így a leltár is töredék:
    Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Játszani

    Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
    S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
    Vágyni a nagy világba? – Játszani.
    Készülni szent csatákra? – Játszani.
    Mások könnyét törülni? – Játszani.
    Gyermekednek örülni? – Játszani.
    Hinni saját magadban? – Játszani.
    Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
    Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
    Istenekkel dacolni? – Játszani.
    Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
    S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
    Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
    Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
    Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
    S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
    Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
    – Távozz, ne zavard a köreimet!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Emlékszel? Mire?

    A perc után, a lobbanás után,
    a fényszárnyak, a robbanás után,
    melyben agyamtól a lábujjadig
    a mindenség végső határait
    bejárta bennünk isten gyönyöre,
    a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
    te is érezted, mint én, azt a jó
    lankadást, a visszazsugorodó
    életet, az emberit, amit én?
    Még ájult voltam, s bőröm felszínén
    valami nyugodt, ismerős meleg
    ömlött el: az újra-nyíló erek
    hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
    s az zsongatott és altatott: a szánk
    félrecsúszott: még éreztem, milyen
    édes voltál, és hogy a szerelem…
    Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
    mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA