Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélekzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
Forrás: Szívzuhogás
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte harsfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
Fekete Vénusz.
Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
Fekete Vénusz.
Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,
Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
Fekete Vénusz.
Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
ily lázas álom nem gyötört soha,
bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
uralkodik az éj úrasszonya.
Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
láttára elsápadnak a szívek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
szemébe hűs és forraló hideg.
A részeg éj sápadva tántorog künn,
kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
s dacolva dallal húzzuk az igát.
Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
és nincs erőnk széjjelszakítani.
Tekintetét, mit olykor porba hullat,
felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
és táncolunk, loholva, balgatag.
S én, a bolondok közt a legbolondabb,
a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
s eléje vágom maradék eszem.
(1907)
Forrás: MEK
Diadal!
Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
az illatos nő hozzánk költözött
és száll a dal:
Diadal!
Illatzavar, őrjöngő világ,
rivalganak rettentő trombiták:
Diadal!
Kínálja testét, táncol, hahotázik,
ő a miénk és öleljük rogyásig:
Diadal!
Nem egy a csók, de száz és százezer,
ő most szeret és ő most követel:
Diadal!
Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
és ordítunk és összeroskadunk:
Diadal!
Forrás: MEK
„Önzésem szeret!” – vádolom magam,
s fájva nézek zaklatott tudatomba.
(Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
Ha önzés volna húsz év úntalan
újuló szükséglete: csakugyan
gyengülne tőle lelked hite arra,
ami legfőbb öröme és jutalma,
hogy a gyönyörben biztos társa van?
Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
és vállalom, ha az hajt. Soha még
nem úntam édességed: ez elég
megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
„Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”
Forrás: DIA
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
Forrás: DIA
I.
Neki az élet a szerelem.
Mennyit kínlódik, hazudik
szegény!
Megbújnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.
Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
hazudnia kell!
Más nők, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
azokat sem érem el.
Itthagyni? Az se segítene,
hisz őt akarom, magát;
ő se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ő mindig örök
egyforma árvaság.
Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, míg én
tisztán is vétkezem ellene,
mert énmiattam bűn csak a bűn,
én vagyok a tilalom,
aki kíváncsi életét
sohse hagyom
röpülni, ahogy neki jó,
oly szabadon,
s mosolyát éppúgy elveszem,
mint az enyémet ő,
– mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ő:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ő.
II.
Nekem az élet a szerelem.
Már nem is mondom soha neki,
mennyire szeretem.
Férjem, uram, eltart, szeret,
és idegen:
nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Mit adhatnék neki? Mit tehet
egy asszony igazit?
Munkája, gondja, tervei, mind
megszégyenít.
Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
szintén rab egy kicsit.
Lelkéből nem jut más nekem,
csak ami gyerek.
A legjobb, amit én adok,
hogy otthona lehetek;
csak akkor egészen az enyém,
amikor beteg.
Ahogy neki kell, igen, szeret,
de ez nem elég
s alig több, mint amennyire én
élhetem az életét;
csak pillanata lehetek,
különben ártanék.
Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.
Ellene: volnék valaki. Így:
csak része vagyok.
Nem szabad meg se mondanom,
mennyire szeretem.
Nekem az élet a szerelem,
őneki nem.
Boldog az önzés sikere!
Mi lesz velem?
Forrás: DIA
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Forrás: DIA
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…
Forrás: DIA
Pillanatok
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.
Forrás: DIA
