https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Szabó Lőrinc: Egy asszony beszél

    I.

    Neki az élet a szerelem.
    Mennyit kínlódik, hazudik
    szegény!
    Megbújnék vele akárhol a
    föld kerekén.
    De neki az élet a szerelem,
    nekem csak ő meg én.

    Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
    hazudnia kell!
    Más nők, s én persze csak hazudom:
    nem érdekel.
    Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
    azokat sem érem el.

    Itthagyni? Az se segítene,
    hisz őt akarom, magát;
    ő se hagy el, mert nélkülem
    még kisebb a világ;
    akármi övé, ő mindig örök
    egyforma árvaság.

    Valamit keres, én őt keresem.
    Mint a zene,
    testtelen, bűvös bujaság
    előttem a szelleme:
    tud tisztán bűnözni, míg én
    tisztán is vétkezem ellene,

    mert énmiattam bűn csak a bűn,
    én vagyok a tilalom,
    aki kíváncsi életét
    sohse hagyom
    röpülni, ahogy neki jó,
    oly szabadon,

    s mosolyát éppúgy elveszem,
    mint az enyémet ő,
    – mert, jaj, ellensége vagyok
    és ellenségem ő:
    neki minden kell, minden szerelem,
    s nekem csak én meg ő.

    II.

    Nekem az élet a szerelem.
    Már nem is mondom soha neki,
    mennyire szeretem.
    Férjem, uram, eltart, szeret,
    és idegen:
    nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.

    Mit adhatnék neki? Mit tehet
    egy asszony igazit?
    Munkája, gondja, tervei, mind
    megszégyenít.
    Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
    szintén rab egy kicsit.

    Lelkéből nem jut más nekem,
    csak ami gyerek.
    A legjobb, amit én adok,
    hogy otthona lehetek;
    csak akkor egészen az enyém,
    amikor beteg.

    Ahogy neki kell, igen, szeret,
    de ez nem elég
    s alig több, mint amennyire én
    élhetem az életét;
    csak pillanata lehetek,
    különben ártanék.

    Neki minden kell, s oly nagy a világ,
    érdekli ezer dolog!
    Engem csak úgy érez, ahogy
    a szíve dobog.
    Ellene: volnék valaki. Így:
    csak része vagyok.

    Nem szabad meg se mondanom,
    mennyire szeretem.
    Nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.
    Boldog az önzés sikere!
    Mi lesz velem?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak

    És mikor újra megcsókoltalak,
    szólni se bírtál… Hangod szenvedő
    állat hangja volt: olvadni akarva
    símultak össze forró tagjaink
    s a szerelemtől szavunk elapadt.
    Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
    szegény kis állatom, mily részegen
    néztél föl rám! Milyen édes beszéd
    volt néma mosolyod, s mily túlvilági
    ez az egész szótlan odaadás!…
    Most is így látlak, te szép, remegő
    angyal és gyermek, virág és arany,
    oly félénken s mégis úgy bizakodva
    bújtál hozzám, mikor égő kezem
    s ajkam simogató hulláma melled
    bimbóiban gyönyörré merevült…

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Százhuszat verő szív

    Szolgált a szerelem – szolgáltam én
    alázattal a szerelmet,
    s voltam olyan fagyokba vetett,
    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

    Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
    szinte már könyörögve,
    és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

    Jónást a cet: – magába zárt a test,
    ez az esetlen állat,
    átúszta velem a tiszta óceánokat,
    itatott velem pocsolyákat;

    éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
    meredekjén ő emelt szakadásig,
    kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

    Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
    égre emelve a munka termő ágát,
    s fejem alá vetettem a lustaság
    felhőkön úszó szénaágyát.

    Mások bajainak gerendáiból ácsolt
    tutajon örvénybe eveztem,
    s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
    tüzet adni siettem.

    Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
    soha nem menekültem,
    de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
    s meztelenül heverésztem a fűben.

    Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
    madarak lábnyomát imádni;
    fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
    verseim piros katicabogárkái.

    Ó, minden voltam én, amire
    a lélek fényes!
    És engedelmesen letérdeltem a test
    minden ítéletéhez.

    Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
    pásztázva kereste,
    a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

    Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
    úgy gyűlöltem és szerettem:
    mindenhez úgy fogtam, kívánva,
    hogy az legyen a vesztem!

    Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
    ahogy érdemes élni!
    Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
    történelem és ezerévnyi.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hegedű

    Értelme magvait a sorsom
    szétszórja már, mint záruló virág.
    Félelmeim úgy könyörögnek érted,
    mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

    Amerre lépek: szétterülve, törten,
    emlékeink hullt erdője zizeg,
    s levéltelen napjaim ágabogán át
    eget betöltve sóhajt a neved.

    Ordítanék utánad, de hiába:
    oly néma vagyok, béna, mint az állat,
    és mint a kő, mely megütött, s utána
    ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

    Hegedűként, felsodort idegekkel,
    kiszáradva és megfeszülve élek,
    oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
    sikolt, szikrázik belőlem az ének.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Vallomás a szerelemről

    Hetedhét országban
    Nem találtam mását:
    Szeretem szép, beteg,
    Csengő kacagását,
    De nagyon szeretem.

    Szeretem, hogy elbujt
    Erős, nagy voltomban,
    Szeretem hibáit
    Jóságánál jobban,
    De nagyon szeretem.

    Szeretem fölséges
    Voltomat e nászban,
    S fényes biztonságom
    Valakiben, másban,
    De nagyon szeretem.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    Harsány szívvel követellek magamnak,
    Mint régen-régen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
    S már nem rivallnak
    Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
    Vérbe-vesződve,
    Sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
    S a valóság mindig a legfőbb jóság,
    Se bűn, se szégyen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.