A fertelmes kajla, kancsal vízikancát
ostromló csődörök szinte megrohanták.
– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs alligátor –
hisz e némber tárlat a szépséghibákból.
Az ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén vízimén: – Tudd meg, barátocskám,
hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.
Forrás: Lélektől lélekig
Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet,
és hölgyemnek ne adj
fekete szemet, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.
Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámítás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket,
holnapra jöhet újabb keverék.
A szerelmem lehet
fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.
Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy, milyen kéz gombolyít.
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:
Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —
Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló
Forrás: Lélektől lélekig
Áttetsző, üveges lett
a lomb a fán,
bíbor és barna és csont-
szín porcelán.
Tartják a fák japáni
csészéiket,
félvén moccanni – óh, ha
leesik egy!
Csupa fény a gyümölcsös
és reszketés,
mint egy üveg- és lámpa-
kereskedés.
„Vigyázz! – hallom szívemben –
ügyelj, nehogy
eltörj valamit abból,
ami ragyog!…”
Pedig micsoda kéj volt,
kamasz öröm,
megrázni őszi fákat,
s állni özön-
aranyuk zuhanyában –
Milyen csodás
halál volt az a fény- és
színzuhogás!
Megyek csöndesen már a
japánvörös
készleteikkel álló
meggyfák között;
fáj és fáj minden szépség,
mi leesik,
féltem a föld törékeny
értékeit.
Üveges, áttetsző már
nemcsak a fák
világa, áttetsző az
egész világ.
Áttetsző szívek, arcok,
lengetegek! –
Meddig kímél az őszi szél még
benneteket?
Nincs szél még, napsütésben
áll és ragyog
kert és teremtés. Annál
fájóbb, ahogy
a mozdulatlan fákról
egy-egy üveg-
levél – halotti csöndben –
alálebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
A világ mindig gyönyörű,
nem azért, mintha valóban az volna,
hanem azért, mert én úgy látom.
Forrás: Szeretem a verseket
titkok-titka, te,
nem vonásaid szépek:
arcod gyönyörű
Forrás: Lélektől lélekig
Áldott az álom, mely ilyen szépet ad,
és áldott a szép,
ha halandó létnek ilyen álmot ad.
Forrás: Lélektől lélekig
Pihekönnyű daluk árad,
Rokokó-báj: szerelem.
Zene sincsen – susogás csak –,
Puha táncuk figyelem.
Forrás: Lélektől lélekig
A selyem,
Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan,
Nem olyan selymes mint az arcod.
Az ének,
Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba,
Nem olyan édes mint a hangod.
A napfény,
Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön,
A mosolyodnak halovány árnya,
S a könnycsepp,
Mi végig harmatozza,
Az egek tiszta zokogása.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szívedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?
Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, bűvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!
Forrás: Lélektől lélekig
