Jön valaki. Belép az ajtón.
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
Otthagyott boromba belekortyol.
Otthagyott poharam elejti.
Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
És talán ő se gyűlöl engem;
ki rég a rég kivágott hársak
szeme színében melegszem.
Forrás: Lélektől lélekig
figyelj:
mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.
mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert vele mentem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam.
Forrás: Lélektől lélekig
Zuhogott szakadatlanul,
hullott a tetőkre, falakra,
örök esőben ragyogott
a szeretők fedetlen arca.
És kapualjtól kapualjig,
padtól padig, heteken át,
fölöttük ég nehezedett,
testükön ázott nagykabát.
Az üres erdők, a hidak,
és minden utca velük ázott,
köröskörül emeletek,
fűtött falak, száraz lakások.
Nekik csak a végállomások,
csak a lakatlan ligetek,
csak a lehulló ragyogás,
csak az eső, csak a hideg.
A kályha mind kihül bizony,
s kihül az emberek lakása,
de fennmarad, akár a hold,
fedetlen arcuk ragyogása.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
– becsukja szemét –, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,
mikor már este van, s megmosakodtam
– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.
Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.
A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.
Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,
hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt
s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,
vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,
mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,
ha veszélyes tisztásra buknak…
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,
nincs fedezék… Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.
Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.
Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró nappalát,
a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem értik meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn egy szikra gyújt két födelen.
Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomjú fél
a csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.
Ám ilyen csókot is százat terem,
Nem házasság, de édes szerelem;
De ami ennek is még mézet ád:
Ha a világ, az irigy, a mostoha,
Mint őrszem leskelődik rá s reád,
S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!
S a karba kar és ajkra ajk repül,
S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
Mindenik első, végső mindenik,
Mindenik csókol és csókoltatik;
A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
Leszáll a pillanatnak fenekére –
Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
Hajnaltájban felriadni
édes, fullasztó örömre
és a kajüt ablakából
elnézni zöld vizet,
vagy fedélzeten, viharban,
puha prémbe burkolódzva,
motor dohogása mellett
nem gondolni semmire.
Mégis, találkozást sejtve
azzal, ki csillagom lett,
sós szelektől, gyöngyös víztől
ifjulni szemlátomást.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A gyöngéd lelkű asszonyt,
Csak azt tudom szeretni!
A tiszta lelkű asszonyt,
A hűségére büszkét,
Akit pirúlni késztet
A szép, nemes szemérem,
Bár nem tapasztalatlan:
Csak azt tudom szeretni!
Csak azt tudom szeretni,
Aki hibámat látja,
És mégis megbocsátja,
Szelíden megbocsátja.
Csak azt tudom szeretni!
A gyöngéd női lelket.
Az irgalomra hajlót,
A bájosan türelmest,
A nyájasan mosolygót,
A bajban is vidámat:
Csak azt tudom szeretni!
1897.
Forrás: Lélektől lélekig
„Nincs szomorúbb,
mint ha egy vasúti sín
a párjába szeret.”
Forrás: Lélektől lélekig
Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
Forrás: Lélektől lélekig
