Hátam mögött – szívem is hallja –
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem,
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.
Csattogó bájhangozatja
Mint ezüsthab ömledez,
Lelkem minden gondolatja
Lágy érzésbe sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
S cseppje hő szemem könnyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.
Ég, ó, sátorod pompáján
Merre vonz a messzeség?
Leng egy csillag nyúgot táján,
Mely ott rózsaszínben ég.
Csillaga a Szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt ily erő?
Idvesség tán tőled jő?
Cseke, 1825. május
Forrás: Vers mindenkinek
Napsugaras dombon haladok fölfele
Elébe a nyárnak,
Völgyek illatával, mámorával tele,
Napsugaras dombon víg örömök várnak.
Aranyba takargat kelő napnak fénye,
Vágyakkal melenget;
Rám kacag virágzó szöllőtők reménye.
Szívemben az élet nászdalokat penget.
Most látlak, Földisten, mindenütt lakozó
Vidám, ifju Isten!
Ott látom a képed mézzel adakozó
Virágokban, csókban rejtező girizden.
Most áldlak, Földisten, csókbeteljesítő,
Bánatot lebíró,
Teremtő álmokba illattal szédítő,
Örök törvényeddel élő, büszke bíró.
Most hívlak, Földisten, hatalmas Istenem,
Illesd meg a mellem!
Töltsd meg színeiddel fényt sóvárgó szemem,
Áldd meg gyermekekkel ébredő szerelmem.
Ébredő szerelmem álma megfoganjon
Asszonyom ölében,
Hadd érjünk örökös, vidám lakodalmon
Napsugaras dombra, nyárnak idejében.
Nyugat, 1912/10. szám
Forrás: Vers mindenkinek
Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.
Forrás: Lélektől lélekig
Vad sűrűségben, fák ága-bogán,
párzó bogarak sárga potrohán
bújkáló kék s rubintos fény cikáz,
prédalesben smaragdos gyík vigyáz,
a rengeteg minden kis leshelyén,
fűszálakon, s a lombok tetején
zsibongva zsong, nyüzsög az életár,
tojásain kuksol a gerle már.
Kakukk kakukkol, csip-csip trilla szól,
rigófütty rikkan árnyas lomb alól,
s a vadmogyorócserjék tetején
mókus zörög, mint illetlen ledér
táncoskobold, jókedvű, surrogó,
s fejemre koppan friss, zöld mogyoró.
Szédülten fekszem, édes zűrzavar
zsibong fejemben, s furcsán fölkavar
e párázó, fanyar erdővarázs,
a homlokom izzik, mint a parázs,
és hangtalan sóhajtok: – Istenem!
köröttem itt ez mind, mind: szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.
Íme, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van.
Forrás: Lélektől lélekig
Asszony, van-e még imádságod?
Mert nem segít más, nem segít más,
Csak kulcsolt kéz, esengő sírás:
Lesírni az Irgalmasságot.
Talán szolgája a halál
Mégis, mégis egy nagyobb úrnak,
Ki egy életet még megnyújthat,
Ha imád hozzá eltalál.
Asszony, találsz-e hozzá hangot?
Én csak kegyetlenségét láttam,
S csak keserű szót hordok számban.
Ne hallja meg, ha én sóhajtok.
Ne lássa meg vádoló arcom –
Csak a te rémült szíved lássa!
Ha irgalmához nem találsz ma:
Holnap a neved: özvegyasszony.
Krasznojarszk, 1917. június 5.
Forrás: Vers mindenkinek
Zuhantál és elkaptalak,
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak,
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.
Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom… nem is tudom…
