Az est, a rest festő korommal
átfesti mind,
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
fejem fejedre lassan ráhajolt.
Forrás: Lélektől lélekig
Szemeden e tengerszemen
Alámerül szegény szívem
S a szerelem
S téboly vizében oldja bent szét
A Bánat és az Emlék
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta írtál, mindig veled vagyok,
mosolygós arcod a képről rám nevet,
álmomban ajkadra lágy csókot lopok
és szemem őrzi meleg tekinteted.
Mióta írtál, ébren is álmodom.
Tenyeremben fognám drága kezed…
Ha szeretnél… mindig újra gondolom,
mint viszonoznám forrón a szerelmed.
Ha szeretnél… szívem lázasan dobog…
karomba vennélek, mint csöpp gyermeket,
úgy ölelnélek, hogy légy nagyon boldog,
ha hagynád, hogy igazán szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
Add el nekem a szemedet:
adok türkiszt helyette.
Vigyáz rád, mint nyugalmas ég
a táncoló füvekre.
Add el nekem az ajkadat:
rubint kínálok érte.
Őrködni fog, mint vad tövis
a gyönge sarju-rétre.
Add el nekem a fogadat:
gyöngysort nyújtok cserébe.
Ügyelni fog rád, mint az árny
a vándor napsütésre.
Add el nekem a szívedet:
legyen tiéd a kertem.
Lombjával csókol, hogy soha
ne vágyj elhagyni engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
— s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.
Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.
Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, avégre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra…
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
— S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: igen.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!
Forrás: Lélektől lélekig
Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. —
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetézi.
Forrás: Lélektől lélekig
Mi van a csillagokon túl
tudod-e, Kedvesem?
Szeretnél elmenni oda
s elbújni szerelmesen?
Csak szólj, elviszlek, hova akarod,
mert erőm s hatalmam végtelen,
hiszen itt vagy, s én boldog vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
…a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
…a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
…a neveddel alszom el
zárt szemhéjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
…a neveddel alszom el
csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
…a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
…a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
…a neveddel alszom el
Forrás: Lélektől lélekig
Ismerősöm a tél derét
vizsgálta halántékomon
s megkérdezett: — „Hány éves vagy?”
Mire én: — „Életem nem volt
sokkal több mint egy pillanat.
Ez jól átgondolt válaszom.”
— „Hogy-hogy?” — szólt ő. — „Nem értelek.
Magyarázd meg e keserű
szokatlan információt.”
— „Nagyon szerettem egy leány” —
mondtam —, „s egy őszi délután
arcon csókoltam hirtelen.
Ahányszor visszagondolok
a csókra, azt érzem, hogy e
kis, gyors csók volt az életem.”
Forrás: Lélektől lélekig — Faludy György fordítása
Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy — kérdezem
feleled — nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Forrás: Lélektől lélekig
