(1962)
Voltam én, voltam én,
fecske voltam én.
Tavasz gyúlt, ha jöttem,
kedvesem szemén.
Rigó voltam, cinke:
kilenc nyáron át
egymagam daloltam
kedvesem dalát.
Voltam én, voltam én,
sirály voltam én!
Villámlott a röptöm
kedvesem szemén.
Hattyú voltam, hattyú,
úsztam csendesen.
Hófehérré tettem
szőke kedvesem.
Lettem én, lettem én
csukló néma hang:
édesem szemében
zokogó galamb,
varjú lettem, varjú,
borzas és sötét.
Feketébe vontam
édesem fejét.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1965)
Az jó volt igazán, az a fürdés az éji
tengeröbölben, kint, a kormos és komor
hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű
fény cserepekre hullt a parti lámpasor!
Az jó volt igazán, a vétkezés a parton,
míg bóják gyúltak és aludtak el megint,
s a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta
napfényes utakon átizzadt tagjaink.
Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk
a vízhez, és bután élveztük a rokon
érzésű, talp alá idomuló világot,
előbb a langyos, majd a nedves homokon.
Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem,
testem domborzatát hibátlan töltve ki,
míg bőrömön saját fényükben tündököltek
a tajték szinte már eleven gyöngyei.
Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján,
a szembezúduló habok alatt-felett!
És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán
együtt halad velem, és néha integet.
Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása,
mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan,
a csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa,
hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.
Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve
mégis kiúszni, és zihálva, reszkető
lábbal gázolni át a langymeleg fövényre,
ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.
Én már nem szívesen emlékszem életemre,
mert minden jó után kesernyés lett a szám.
De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem.
De akkor, az a csók – az jó volt igazán.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1960)
Éppoly szorongva várlak, mint először.
Rendet rakok, virágot szerzek, és
úgy érzem ismét: szenvedés a válás,
s beteljesülés minden érkezés.
Egy idegen lény mozdulását érzem
izmomban, amint rendezem hajam.
Ugyan ki az? – Elönt a sejtelem, hogy
hat év előtti, mélyebb önmagam.
Feltámad mély és büszke ifjúságom,
szilaj vagyok, és szinte reszketek.
Elég aggódva gondolnom reád, hogy
a hajdani kevély kamasz legyek.
Egyként lebír időt és megszokást a
sóvárgó vágy, a messzeség varázsa.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1958)
Hallottad te is ezt a csendet,
fülelted ezt az éjszakát.
Szívtad te is üres lakásunk
kihűlt, idegen illatát.
Félted te is a puszta Semmit,
amely a társtalanra les.
Róttad te is sötét szobáink,
mint aki valakit keres.
Jaj, kedvesem, így tengek én is,
és félelem és gond kísért.
Nézek, és nem tudom, hogy merre
járok, és nem tudom, miért.
Megállok néha szótlanul,
és fennen szólongatlak máskor,
mert te vagy jelen mindenütt,
és mindenünnen te hiányzol.
Téged ragad meg itt a vágy,
és téged űz odébb a kétség.
Itt vagy, jelen vagy, kedvesem,
csak elfed ez a rút sötétség.
De hogyha lehunyom szemem,
fény gyúl, és felragyog a nappal –
s itthon vagy: éppen érkezel,
vagy öltözöl, vagy vetkezel
örökszép női mozdulattal.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1957)
Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Hát hogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?
Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!
De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.
Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
amelyet egykor éretted kiállok.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1962)
Ne hagyj el engem. Valahogy, akárhogy
Maradj velem.
Otromba voltam, durva és kegyetlen,
Beismerem.
Féltés gyötört, vad vágyak uszítottak,
Meg annyi más!
Betegség volt az életem, kietlen
Viaskodás.
Nem így akartam, tudhatod. Nem erre
Vártál le sem.
Nem így képzeltük ezt a csúf világot,
Szerelmesem!
Elváltak tőlünk, elhagytak a legjobb
Barátok is.
Mi lesz velünk, ha el kell végre válnunk
Egymástól is?
Kibámulok a függönyön az éjbe:
Vak és süket.
Nem értem, édes, hogy lehet megélnem
Tenélküled.
Eszembe jut mosolygó, kedves arcod,
Öled, karod.
Maradj velem, s én jobbá válok érted,
Ha akarod.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
(1963–1966)
I
Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba.
Tedd cellámmá a földet, s légy az őre.
Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással
A múltat hátra, a jövőt előre.
Gyötörj csak. Legyen életem ezentúl
Egyetlen vad, lidércnyomásos álom.
Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld
Kívánatossá hulltom és halálom.
Akármit tégy: kitartok, nem török meg.
Az emberség nagy törvényei kötnek
Veled maradni, holtomig veled.
Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem,
S a büntetés, melyet magamra mértem,
Azért, amért vétettem ellened.
II
„Vidéki költő!” – vágod a szemembe,
Szegény szívem, ha bántani akarsz.
Tűnődve tűröm, némán ismerem be,
Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.
„Hazug!” – gyötörsz. Ez is tagadhatatlan.
Többször megírtam, vallom, vállalom.
„Eladtad magad.” – Csakugyan eladtam
(S te kenyeret vettél az áramon.)
„Férfiatlan, lágy, semmirevaló,
Gyönge jellemű törpe és csaló.”
Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.
Csaló vagyok és törpe, semmi más,
Ám voltaképpen mégis óriás,
Ha semmi másban – hát a türelemben.
III
Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem,
S hogy miattam megy tönkre életünk.
Valahogyan, titokban, észrevétlen
Mi mindahányan tönkretétettünk.
Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem.
Rád sújt velem – és rám viszont veled.
Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten:
Te ellenem, én, kedves, ellened.
Találkoznak a szeretők, szeretnek,
Aztán csalódnak, végül tönkremennek,
S egymást okolják, nem tudom, miért.
Egymást okolják sírva, káromolva,
Pedig hát úgyis tönkrementek volna,
Ha nem egymásért – másvalakiért.
IV
Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor.
Olykor magam is rettegek magamtól.
Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.
Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
Akár az éhes húsevő virágok,
Hazug, gonosz, alattomos és álnok.
Pompás, veszélyes, kényes és balog.
Olyan vagyok én, mint a többiek,
Kiket lenéztünk, édesem, kiket
Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.
Csak kínt és romlást adhatok neked,
S mégis megkérlek: hagyd el mindened,
És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.
V
Képedről, kedves, a falon,
Örökké bámul két kerek szem.
Követ, ha vetkezem, ha fekszem,
Ha gond övez, ha nyugalom.
Mihelyt olyasmit forralok,
Mi fájna néked, ami bánthat,
Elfutja tükrüket a bánat,
S azonnal visszatorpanok.
Mindenki véthet már – csak én nem.
Most már örökké úgy kell élnem,
Hogy ne boruljon el szemed.
Szemed (a képen és szívemben),
Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
Akár a lelkiismeret.
VI
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremnek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és egén.
Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
VII
Ha társad elhagy, otthonod kiver,
És nem lesz kihez szólnod a világon;
Ha tönkremegy a megaláztatáson,
Hogy áldozatod sem fogadja el,
Ha majd a sívó, ős magány emészt,
S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak
Irtózatos állkapcsai kinyílnak,
S rád lehelik a kétségbeesést:
Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg
Gyarló, de mégis mély és büszke lélek,
Kinek bizalmát épp így megvetetted;
Ki nem tudott örülni csak neked,
S csak érted fájt, és téged szeretett,
Még akkor is, mikor már nem szeretted.
VIII
„Csak téged” – írtam, és – „mindig veled”.
Veled vitázom és téged kívánlak
Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
S hunyt testemen örvénylő testedet
Idézgetem – csak érted és veled
Vagyok hatalmas és örömre képes.
Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
Pótolhatatlan édességedet.
Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
A mély ölű, kis, kecskemellű nők,
S én mégis-mégis téged ünnepellek.
De szükségből erényt faragni kár.
A tiszta tény, a sivatag-sivár
Igazság az, hogy senkinek se kellek.
IX
Ki vagyok én, miféle nyomorult,
Milyen koldusnál koldusabb silány,
Hogy azzal élek, aki elhagyott,
S azzal fekszem le, aki nem kíván?
Miféle sors, miféle hatalom
Haragja sújt, miféle rettenet,
Hogy ottan is megalkuszom, ahol
Nem is muszáj, s talán nem is lehet?
Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon.
Fehéren fekszik asszonyom az ágyon,
És undorodva tolja el a szám.
Megérem-e, s kibírom majd a percet,
Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek,
Kit szeretek, s ki maga is kíván?
X
Mint aki meztelen marad
Egy népes és napfényes téren,
S röhejt és füttyöket arat,
Úgy éget és emészt a szégyen.
Meztelen voltam, meztelen.
Amim csak volt e vak világon,
Egész szépségem-csúnyaságom
Kitártam néked, édesem.
S te közben magad nem mutattad,
Titkomért titkodat nem adtad,
Lezártad ajkad és szemed.
Pucéran reszkettem előtted.
Szánom-bánom és soha többet,
Élj boldogul, Isten veled.
XI
Hogy miért kell a szeretőknek,
Akik között már nincs titok,
Kik már-már összeforrtak, végül
Dühöngve különválniok,
Hogy miért kell a vándoroknak,
Kik együtt jártak, egy úton,
Egyszerre új utakra térni
S gyalázni egymást – nem tudom.
Hiába átkozódtam, sírtam,
Hogy így van (mert valóban így van),
Ezen már semmi sem segít.
Tagadjam? Azzal is mit érek?
Elkönyvelem hát, mint az élet
Más értelmetlenségeit.
XII
Ahányszor éjszaka kinézek,
A rácsokon, a bokrokon túl
Mindig ott setteng ez a félszeg,
Iszonyú ronda veres kandúr.
Mint lápon lebbenő kísértet,
Oly nesztelen és olyan sárga.
Körülszaglássza küszöbünket,
S felszívódik az éjszakába.
Otthon van mindenütt a földön,
Az ólakon, a háztetőkön,
De mindenütt otthontalan.
Mert hogyha mégiscsak akadna
Valaki, aki befogadja,
Bajt hozna rá – akár magam.
XIII
Cirógassátok, állatok,
Dédelgessétek, hű növények,
Ne bántsátok, hatalmasok,
Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.
Segítsd, Sebő, pártold, Kalik,
Dugó, ne duzzogj rá sokáig.
Szolgáld ki, víz, ha szomjazik,
Öreg nap, süss reá, ha fázik.
Én nem tudtam megóvni, hát
Rád bízom, végtelen világ:
Vigyázz rá nálamnál is jobban.
Mert színigaz, hogy nem szeret,
Mégis: ha szenved, szenvedek,
És mégis: jól vagyok, ha jól van.
XIV
Letisztítom és helyére teszem
A vázát, amely asztalunkon állott.
Szereztem belé újra pár virágot:
Fogadd el őket szívesen, szívem.
Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
Azt a levegő-tiszta, észrevétlen,
Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
Amit nem adhat többé senki sem.
S ha más virágát jobban kedveled,
S ha küldenek valóban szebbeket,
Vagy hogyha vázád végleg összetörne,
Én hordom őket akkor is, ne félj,
Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj,
S oly hasztalan, akár a temetőbe.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Ha nem volna ilyen holdszínű a szemed,
s ily napszínű, miközben agyag, tűz s munka formál,
ha nem lakozna benned a lágyan libbenő lég,
s nem lenne az egész hét ámbra-illatú tőled,
ha nem volnál magad a tündöklő, arany perc,
mit vadszőlőivel az indás ősz befuttat,
s a kenyér is, mit az illatozó hold
dagaszt szitáló lisztjéből az égen,
ó, akkor nem szeretnélek, szerelmem!
Mindent ölelek, ha téged ölellek,
fövenyt, időt, a zápor nyurga fáját,
s azért él minden, hogy én élve éljek:
hogy mindent lássak, nem kell messze mennem,
mindent, mi él, ott látok élni benned.
Fordította: Somlyó György
Forrás: –
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész –
Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.
Forrás: –
Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen –
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.
Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.
Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen –
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.
És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak –
és hadd higgyük, hogy megtalállak.
Forrás: Szívzuhogás
