https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Tedd, hogy szeressem

    Tedd, hogy szeressem magamat.
    Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
    ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
    Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
    szívem,
    ne szélsőségesen, de híven.
    Ne ily szeszélyesen, de hűn.
    Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
    én ósdi-keserédesem,
    kencétlenül is ékesen,
    hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
    Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
    tedd értem, magadért,
    te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom

    Ne hagyj a csontokon állnom,
    te ragadj vállon,
    vonszolj szobádba,
    engem keresztfát
    fektess az ágyra,
    el innen, el
    fénybe,
    mesébe,
    forralt borhoz,
    térdemről csupa-dér
    csokrokat oldozz,
    nyakamról koszorút,
    gyászszalagos hámot,
    roskaszd le rólam
    fekete zászló-ruhámat,
    húzz-vonj szobádba
    holtak madarától,
    ezüstbetű-hemzsegésből,
    jég-gyöngy-szaharából,
    átváltoztass,
    életre mozgass,
    idomíts a létezéshez,
    törhetetlen értelméhez,
    szádban a mézhez,
    piros almádhoz,
    küszöbödön rikogatva,
    romboltatást, romlást
    kiátkozz,
    láng, te szerelmes,
    fűtsd át a lelkem,
    tündér,
    tündér,
    segíts kitelelnem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

    Egy ágyon, egy kenyéren,
    szemünkbe hulló fényben,
    tétovázó sötétben,
    szerelem fenyvesében,
    egy földön, egy hazában,
    égve egyforma lázban,
    hidegben, nyári lángban,
    egyforma szó a szánkban,
    torkot fájdító perben
    tanúként egymás ellen,
    homlokod melegében,
    homlokom melegében,
    zárva eleven kőbe,
    lélekben összenőve,
    gyönyörű csecsemőnkre,
    ráhajlunk az időre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.
    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Kapcsok

    A szenvedély, mely a mulandó izmot
    vaspántként kapcsolta csontunk köré,
    hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
    egy pillanatra sorsunk istené,

    a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
    az éj, a kéj már senkié.
    Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
    ha tömbjüket az idő széttöré.

    De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
    megtartóbbak, mint minden karolás:
    futnak arcomon, arcodon a ráncok,

    s majd fonalai őszülő hajaknak
    tanítják, mi az összetartozás,
    amelyet ketté Isten nem szakaszthat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás