https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Nagy László, Bánatot váltunk

    Bánatot váltunk szerelemre,
    apadj le, szívem ijedelme,
    ne esedezz holdatlan estért,
    világossággal jön, ki megtért.

    Akit oly sokszor megdaloltál,
    viharból jövő liliomszál,
    piros liliom, nem fehérlő,
    letörni nem tudta a ménkő.

    Tekintetemtől megszelídül,
    szívzuhogástól földre szédül,
    szemeit ájultan behúnyja,
    szeretni kell újra, meg újra.


  • Nagy László, Szívem örökös ételed

    Szívem örökös ételed,
    pünkösdirózsás életed.
    Eső, hóharmat ránk szakadt,
    gőzölgünk vörös fák alatt.

    Az égi gyöngy hideg, rideg,
    hajról bokáig lecsereg.
    Minket az ősz hiába ver,
    hevünket nem hűtheti el.

    Lehetünk térdig sárosak,
    tüzesen vagyunk párosak.

  • Nagy László, Az én szívem

    Az én szívem játszik,
    ingemen átlátszik,
    másik szívvel tündérkedik
    hajnalhasadásig.

    Születtem, felnőttem
    durva gaz-erdőben,
    virág vagyok, attól félek,
    csalán lesz belőlem.

    Szaporodik évem
    fényben, égdörgésben,
    ecetért kell elcserélni
    minden édességem.

  • Baranyi Ferenc: A HIÁNY KALODÁJA

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az „ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?

    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincsen varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,
    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.

    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,
    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.

    Emléked rosszallón kísért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd,
    amit nem adtál – nincs remény sem.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: ÍGY VAGYUNK

    Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
    és nem is keresgélek már tovább.

    Ha volna még türelmem, felkutatnám
    mosolya virágosabb válfaját
    új asszonyarcokon. De – furcsa módon –
    ma már a mosolyánál fontosabb,
    hogy mosolytalansága sem kietlen
    s hogy könnyei sem vádlón hullanak.

    A bánata tehát kicsit se bántó,
    ha tőlem szenved is – nem ellenem,
    fájdalmának nincs támadó iránya,
    csak tiszta súlya. Ezért szeretem.

    Áldozatot hoz? Nem. Csak tudja jól, hogy
    az önvád – mit szívemben keltene –
    egyensúlyom emésztené el s akkor
    néki is felborulna mindene.

    Hát így vagyunk. Önzés önzést kímél, mert
    eggyé igézne fél harmóniát.
    Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
    és nem is keresgélek már tovább?

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: HÁZI FELADAT

    Jaj, istenem, hogyan szeressem?
    Egy mód marad csupán: nagyon.
    Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
    és egyedüli oltalom.

    Nem lesz könnyű vele az élet,
    de nélküle nem élhető,
    ha összeadsz két gyöngeséget –
    kijöhet abból egy erő.

    Ilyen a matematikája
    a szerelemnek – logika
    nincs benne. Egyetlen szabálya:
    osztással kell szoroznia.

    E feles számrendszer – mi bölcsre
    s balgára végzetes lehet –
    magát nullázza le, ha össze
    nem osztható az egy meg egy.

    Tudom, ha nem is hiszek benne:
    ő velem összeosztható.
    Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
    S majd jegynek jó lesz rá a jó.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: BALLADA A KUTYÁRÓL MEG A DÉRRŐL

    Elért a méltó büntetés.
    Voltam zsugás a szerelemben,
    rejtett lapokkal nyertem és
    csak cinkezett paklit kevertem,
    de most itt gubbasztok leverten,
    a döntő játszma végetér
    s máris viszi, mit összenyertem –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés,
    mert az, akit most megszerettem,
    rámzúdít annyi szenvedést,
    amennyit meg sem érdemeltem.
    Ölelése attól kegyetlen,
    hogy nékem szól, ha engem ér.
    Így ölelt mást is, egyperegyben –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés.
    Csak részletébe teljesedtem
    annak, ki oly nagyon egész,
    hogy egyedül több, mintha ketten.
    Kenyerem javát meg sem ettem
    s végtisztesség, amit igér.
    Halálosan kell hát szeretnem –
    eljött a kutyára a dér.

    Herceg, gyönyör és szenvedés
    percenként váltakozva ér,
    áldás ez és istenverés –
    eljött a kutyára a dér.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: GALAMBNYI SUHANÁS

    Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

    Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
    vagy légörvényeken szirom lebegne át,
    szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
    Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
    mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
    s már nem is háború, de röppenés a nász,
    égő kazal fölött galambnyi suhanás –
    nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

    Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: AKARATTYA BY NIGHT

    És fürödtünk a csillagok alatt.
    Felgyulladtál, hogy megcsókoltalak,
    tested körül felsistergett a víz –
    beléhullt csillagtól tenger tesz így.

    Izzásodat nem hűtötte a tó,
    inkább felforrt körötted, megadó
    alázattal lett ezer Celsius,
    neked se hagyva módot, hogy kiússz.

    Vízben maradtál hát velem. Ma is
    ott állunk, hol legpörkölőbb a víz,
    rámégeti formád a tó heve:
    tested lehet csak testem bélyege.

    Nincs semmi már, mit meg nem érhetünk:
    megértük, hogy a víz is tűz nekünk,
    ellentétébe fordult minden át,
    nem érvényes a szín, csak a fonák,
    tűz lett a víz és zene lett a csönd,
    te rosszabb lettél, én pedig különb,
    balzsammá lettek iszap-intrikák,
    amikkel összekent a kinti láp.

    Ha visszacsókolsz végre majd te is:
    nemcsak felforr, de lobbot vet a víz,
    egymásba égve izzunk, mint a Nap.

    S nem lesz több éjszakánk sugarasabb.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TOMPAZÖLD

    Bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
    Most hiába vártok tőlem szívderítő songokat:
    bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.

    Reményem is tompazöld már, mint az erdei moha,
    megremeg az éjszakában, mint a szélcibálta fa,
    megremeg az éjszakában és hív minden éjszaka.

    Mit kiáltottál felém? Jaj, nem tudom már, kedvesem!
    Kár, hogy a hatalmas erdő oly parányi volt nekem.

    Mondd, mi történt, őzek őze, mért futottál messzire?
    És mi történt énvelem, hogy nem várok már semmire?
    Tollal sebzem szívemet csak, folyton verset vérzek én,
    ahelyett, hogy erdőt járnék húshagyó kedd éjjelén,
    nem tudom, hogy merre mentél, hol vadászod önmagad?

    Szívemben a szomorúság úgy világít, mint a nap.

    🕊️