https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Juhász Gyula: Sírvers

    Itt nyugszom én könyvek között
    álomtalan és csóktalan.
    Menj, vándor, csókolj és ölelj,
    magát kínálja az erény,
    bolond, ki ideált keres,
    ilyen bolond lehettem én.

    Forrás: —

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hamis voltál, hiú, hitetlen?
    Gyöngédebb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe,
    nincs áhítat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.

    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    Forrás: —

  • Rákos Sándor: Virágének

    Én téged gondolni se merlek,
    félek, a szemem kibeszélné.
    Nincs merszem szólni közeledben,
    mert megtudhatnák egy szavamból.
    Kitépném a nyelvemet is,
    ha félálomban megnevezne.
    Mást szól a szívem, mást a szám,
    fulladok a növő titoktól.
    Morajlik bennem életed,
    mint hars tenger a kőmederben.
    Ki vagy te, mondd, hogy testedért
    úgy hallgatok, mint a gazember,
    s a lángpallost is vállalom
    mellyel lesújt rám az ítélet?

    Forrás: —

  • Gergeľy Ágnes: Dal

    Akárcsak Mendelejev
    a hiányzó elemre,
    ezer holdtöltét vártam
    erre szerelemre.

    Mostmár addig sugárzunk,
    bizony, szomszédos csillag,
    míg a hit nélkül élők
    mind bele nem vakulnak.

    S a Szaturnus-lakóknak
    elregéli az isten:
    milyen volt szőkeséged
    mikróbákon innen.

  • Juhász Gyula: Immortel

    Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
    Némán heverve hallgatom szünetlen,
    Hogy az eső kopog az őszi csendben
    S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

    Ha majd a hold halvány mosolya réved
    Kísértetes estéken egy keresztre,
    Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
    Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

    Ne arra, aki nem tudott e földön
    Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
    Kinek a léte rabság, sírja börtön,
    De arra, aki száll büszkén az égi
    Szivárvány hídján boldogan dalolva
    S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Szerelem volt

    Oly messze, messze, messze már,
    Hol az öröm s madár se jár,
    Hová a vágy is elhervadva ér el,
    Oly messze, messze, messze vár.

    Szerelem volt a neve régen,
    Tavaszban, éjben vagy mesében,
    Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
    Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Profán litánia

    Tűnt Anna, aranyház,
    Te drága csoda,
    Elefántcsontmívű
    Boldog palota.

    Tűnt Anna, te tünde,
    Te édeni kert,
    Ahonnan örökre
    Sors kardja kivert.

    Tűnt Anna, mennyország,
    Thulén túli táj,
    Kire messze, mélyben
    Gondolni be fáj!

    Mindent, ami kincses,
    Úgy hordok eléd,
    Úrnője elé mint
    Rabszolga cseléd.

    S te fönn, szoborárván
    Trónolsz, te örök,
    Mint dór templomok ormán
    Merev, isteni nők!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Milyen volt…

    Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
    De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
    Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
    S e szőkeségben újra érzem őt.

    Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
    De ha kinyílnak ősszel az egek,
    A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
    Szeme színére visszarévedek.

    Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
    De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
    Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
    Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

    Forrás: MEK
    .

  • Juhász Gyula: Versek, rím és remény nélkül

    I. Halott mellé…

    Halott mellé temetnek holmikat,
    Emlékeit, mik édesek neki.
    Keresztet, amit hordozott nyakában
    (Ó a lelkében is hordozta titkon!)
    Arcképet, mely ódon és hibás
    (Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
    És egyebet, tán egy beteg virágot:
    Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
    Halott mellé temetnek holmikat…
    Melléd is, én halottam, aki élsz,
    (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
    Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
    Melléd is, arcod halvány mása mellé
    Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
    Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
    – Ó életem, ó sorsom és szívem! –
    Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

    II. Sok méreg által…

    Sok méreg által pusztulunk mi el!
    Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
    Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
    (Künn május álmodik, vár és szeret:)
    Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
    Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
    Találkozott magammal önmagam
    Tükörben és lelkem mély tükörében…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    És jöttél végre későn és mohón,
    Szép, szabad élet és májusi éjjel…
    Virrasztott szívem az ablak alatt,
    Szép szeretője ablaka alatt,
    Rossz szeretője ablaka alatt,
    Más szeretője ablaka alatt…

    És jöttél utoljára rút november,
    Magány, mely emlékektől kong szegény,
    Magány, amely vádaktól kong szegény.
    És jött a bor, a bánat, a felejtés.
    És régi nyomorok új bélyege…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK