https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Baranyi Ferenc: A szemekből a messzeség kilátszik

    minden hazudhat öleléskor.
    a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
    mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
    mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
    volna igazabb
    és a heves mozdulatok esetlensége;

    minden hazudhat öleléskor.
    az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
    mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
    hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
    volna igazabb
    és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

    minden hazudhat öleléskor:
    az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
    bőbeszédűsége éppúgy,
    mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
    pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
    bőbeszédűsége volna igazabb
    és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
    hallgatása;

    minden hazudhat öleléskor,
    csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
    a szemekből a messzeség kilátszik:
    az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
    mint a megadással lecsukódókból.
    (és az ellentétek játéka se segít,
    mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
    kilátszik a messzeség,
    mint az istenítően lecsukódókból.)

    a szemek elemi őszintesége
    megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
    a kedves közellétéről.

    a szemekből a messzeség
    – a halhatatlan ellenvetések ellenére is –
    könyörtelenül kilátszik.

    (amíg csak védtelenségünk határvonalainak
    gyanakvás-aknazárait is
    fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
    biztoskezű tűzszerészei.)

  • Baranyi Ferenc: Holtpont

    mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
    mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.

    míg sosem látott kertekben virultál:
    nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.

    pünkösd rózsa, kihajtottál az útra –
    így lettem tolvajod, aztán csőszöd.

    s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
    aki a gomblyukamban megelőzött.

    én gyűlölöm, akiket te szerettél,
    te gyűlölöd, akiket én szerettem.

    nem tudjuk egymás múltját elviselni.
    így
    jelenünk is elviselhetetlen.

  • Baranyi Ferenc: Áldott legyen

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit otthonossá tett a hontalanság.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kinek lefokozás emeli rangját.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit a „törvényes” asszonynép kiátkoz.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    aki csupán társaságban magányos.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    kit végigmér a szállodai portás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

    Áldott legyen az asszonyok között,
    ki asszonyok között félénk, esetlen –

    áldott legyen az asszonyok között,
    áldott legyen, hogy áldássá lehessen.

  • Baranyi Ferenc: Fogadom

    Kíméletlenségemmel becsüllek én –
    olykor gyilkol a simogatás.
    Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
    mert „igazságos hántást” nem ismer az őszinteség,
    fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
    mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.

    Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
    midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
    nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
    alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.

    Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
    hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
    s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
    kemény életre trombitáljalak.

    Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
    fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
    mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
    fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
    mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
    egykedvűsége képes,
    és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
    hogy veled végre magammá lehessek,
    és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

    Csak szeretlek.

  • Kiss Judit Ágnes: Utóirat

    Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
    az elégedetlenség csöndjeit,
    ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
    a kifogásokat: ne most, ne itt,
    a számítógépes játékkal töltött,
    ketten magányos esti hallgatást,
    a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
    ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –

    Az ösztönöket átíró bizalmat
    siratom, ahogy a ló engedi,
    hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
    önfeledtséget, ahogy felfedi
    védtelen hasát a macska előtted.
    A vad meglátott, nem futott el mégsem.
    Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
    a föld szép lassan szívja be a vérem.

    Noha ártatlanul, értetlenül,
    bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
    benned is tátong a lövésnyi űr,
    mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Heltai Jenő: Nekem a kézszorítás nem elég

    Nekem a kézszorítás nem elég
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságodat mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más Istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz,
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.
    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”
    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    hazug bűbájuk kopni kezdett.
    Jaj, hova lett a sok parázna,
    Friss fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvanéves?
    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Nagymamácska

    Nagypapácska, nagymamácska,
    Két fehérhajú öreg,
    Akik együtt megvénültek,
    Lent a kertben együtt ültek,
    Harmatos volt még a regg,
    Trallala, trallala,
    Harmatos volt még a regg.

    És megszólalt nagymamácska,
    Mint egy régi zongora:
    „Rajta, valld be most barátom,
    Nem haragszom, megbocsátom,
    Nem csaltál-e meg soha?
    Trallala, trallala,
    Nem csaltál-e meg soha?”

    Nagypapácska fejvakarva
    Szól: „Bevallom hát… no jó…
    Fordítsd félre most az orcád,
    Egyszer voltam hűtlen hozzád,
    Egyszer voltam áruló,
    Trallala, trallala,
    Egyszer… érted, kis bohó?”

    „Látod, látod, milyen kár volt”
    Mondja most a nagymama –
    „Hisz az ember gyönge, gyarló,
    S az az egy is, te pazarló,
    Nékünk mily jól esne ma,
    Trallala, trallala,
    Nékünk mily jól esne ma!”

  • Heltai Jenő: Háromtól hatig

    Elmentem egyszer Önhöz édes,
    sok-sok igérgetés után,
    e diszkrét célra Ön kibérelt
    egy kétszobás lakást Budán.
    Oh, nem valék szerelmes Önbe,
    ettől nyugodtan alhatik.
    De hát nem tudtam mit csinálni
    háromtól hatig.

    Férjem ilyenkor nincsen otthon,
    a magány rossz tanácsadó,
    átmentem többször is Budára,
    ez ugye megbocsátható?
    Ön oly szelíden tud susogni,
    ez engem úgy elandalít…
    A végén a babája lettem
    háromtól hatig.

    A nagy szerelmi virradatra
    hamar borult az alkonyat,
    eloszlott lassankint a mámor,
    tüzünk lassankint lelohadt.
    Ritkábban mentem át Budára,
    Ön is csak néha-néha hítt,
    ilyenkor szörnyen untuk egymást
    háromtól hatig.

    Ma szakítottunk, hála Isten,
    szívem dobog, szemem ragyog.
    Nem kell többé Budára mennem,
    szabad vagyok, szabad vagyok!
    Derülten nézek a jövőbe,
    csak egy dolog nyugtalanít,
    hogy mit fogok eztán csinálni
    háromtól hatig.