Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk akácfák alatt
Valamikor májusba… ketten…
Ma tél van, elfeledtem.
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek
Lopva, titokba, önfeledten,
Ma tél van, elfeledtem.
A tél havával mindent behavaz,
Téllé fagyott szívemben a tavasz:
Ma tél van, elfeledtem,
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek,
Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk akácfák alatt,
Valamikor májusba… ketten…
Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
Az anyja pedáns urinő,
Az utca megáll, kocsikázni ha megy
Az apja, az anyja, meg ő.
Otthon a papára papucs nehezül,
Mukkanni se merne szegény;
És nap-nap után dominózva ülünk,
Az apja, az anyja, meg én.
Az anyja regényt ír, az apja pipál,
Ő mulat a két öregén,
Szidjuk a cselédeket és az adót,
Az apja, az anyja, meg én.
Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
Mikor jön a hercegi vő?
Bizonyosra veszik a királyi jövőt
Az apja, az anyja, meg ő.
Zálogba kerülnek az ékszerek is,
Rohanva telik az idő,
És korban is egyre előrehalad
Az apja, az anyja, meg ő.
Megvénülök én is, a házibarát,
S elpárolog hajh! a remény…
Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
Az apja, az anyja, meg én.
Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
S nem lesz soha csúf, soha vén,
Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
Az apja, az anyja, meg én.
Jó volna nekem feleségül a lány,
Rég ismerem őt, ez a fő –
Ismernek azonkívül engem is ők,
Az apja, az anyja, meg ő.
Egy takaros varrókisasszony,
Kinek van udvarlója sok,
Öreg meg ifjú donzsuánok,
Gyalogjárók meg lovasok,
Fülembe súgta egyszer este,
Mikor a keblemen pihent:
„Mikor masírozik el innen
A regement, a regement?”
„Ej, ej galambom, kis kíváncsi,
Miért érdekli ez magát,
Ha el is megy a regementünk,
Majd mást helyeznek ide át.”
„A regementet – szólt a kislány –
Azt nem sajnálom – más a baj…
A regementtel együtt elmegy,
A zászlóalj, a zászlóalj!”
„A zászlóalj? Ugyan ki bánja?
S iratni azt nem érdemes,
Majd jön helyette más batalljon,
Vagy zöld parólis, vagy veres!”
„A zászlóaljról – szólt a kislány –
Lemondanék tán magam is,
De az a baj, hogy véle elmegy
A század is, a század is!”
„A század is? Már az gyerekség,
Elvégre mégis sok, mi sok!
Minden ezredben van tizenhat,
S ezért magácska sírni fog?”
„Hisz a századdal sem törődöm,
– Incselkedett a kis hamis –
De az a baj, hogy véle elmegy
A szakasz is, a szakasz is!”
„A szakasz is? Ej, ej galambom,
Milyen hóbortos is kegyed,
Ha elmegy innen a szakasz, hát
Biz akkor én is elmegyek!”
„Ez épp a baj – szólt most a kislány,
Fejét keblemre hajtva le –
Menjen az ezred a pokolba,
Csak maga ne, csak maga ne!”
Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
Ha megszorítom kis kezét?
Ha vétek is az illem ellen,
Az ön kacsója csodaszép!
És érti, úgy-e, mit jelent az,
Ha önhöz így fohászkodom:
Legyen a múzsám, szép kisasszony,
Csókoljon engem homlokon!
A régi múzsám hűtelen lett,
A régi múzsám kis Kató…
De egy leányrul írni mindig,
Kisasszony, úgy-e untató?
Hadd keljen új dal, más leányról
Rozoga, régi húrokon…
Legyen a múzsám, szép kisasszony,
Csókoljon engem homlokon!
Hogy mily hatása lesz e csóknak
Kisasszony, el se képzeli,
Ettől a szívem új reménnyel,
Dallal, gyönyörrel lesz teli.
És nem lesz immár unalomra
És csüggedésre még okom…
Legyen a múzsám, szép kisasszony,
Csókoljon engem homlokon!
Oh, jőjjön el piciny szobámba,
Majd az ölembe ültetem,
Segíteni majd így igyekszünk
A lírai költészeten.
Oh, könyörüljön egy törekvő,
Hóbortos, ifjú dalnokon:
Legyen a múzsám, szép kisasszony,
Csókoljon engem homlokon!
Kattints a címre a teljes vershez
Októberi köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?
Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kivánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsúzók,
S milyen furcsán nézzük magunkat,
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant,
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipereasztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok,
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk,
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfiporta
Lett a szemünk, lett a szívünk,
Szemünknek és szívünknek sorsa,
Mert asszonyrészünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat,
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem írunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
És kacérok és hűtlenek,
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon,
S omladozó, árva szívünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon,
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szívünk,
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
csak simogatni huncut mozdulatban,
s ily édesen szemtelen lenni, lásd,
ennyi az, amit tudok, kis tudatlan!
Ma bizony jó botrányosak leszünk,
mint az őzike párjával az erdőn,
nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
korláttalan, tobzódóan, üzelgőn
ma bizony jó botrányosak leszünk.
Főleg irodalomról ne beszéljünk
(ördögbe minden szerzők, kiadók!)
A bátor természethez visszatérünk,
minden szemérmet vigan tagadók,
s főleg irodalomról nem beszéljünk.
Élvezni és aludni: akarod?
ez lesz ma nékünk első és utolsó,
legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
erény és vétek, bölcső és koporsó –
élvezni és aludni: akarod?
Fifike fölriadt – mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jó reggelt: – és a jó
madárka fölfütyült; – de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némúlt.
Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,
hol árnyas hely kinált… Kacagtál módfelett…
S ekkor térded közé benyomva térdemet
föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
ha támad, – és te is mohó voltál, de nem vad,
mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. –
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
a drága kis madár! most már egészen ébren,
újjongva, mint barát barátja örömén,
és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva kis szive az ég felé s felém!
S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiucska,
ki utcák vig során egy győztest éljenez.
– S a hajnal függönyös ablakunk fénybehuzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.
Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sürüjét, melyhez nyulni szinte félek;
hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.
Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni s semmitől se félni!
Hogy elcsititsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.
Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kinja lángját,
és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.
