Címke: Szerelem

  • Radnóti Miklós: Rózsa

    Egy bordóvörös könyv vagy –
    Dús, csevegő szirmok lapjaid,
    Melyek között a szél borzolva lapoz…

    Nehéz illatú, nedves szirmaid
    Telítve vannak titkos regékkel,
    Melyeket a múlt a földben hagyott…

    Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
    – Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
    S elmeséli nékem amit olvasott…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: CSÓKOS REDŐK

    Májusvégi csóktól égő,
    lázadozó homlokomon
    szaporodnak a redők.
    Rajt feledték súlyos vétkük,

    • amikor még együtt égtünk –
      tíz, húsz, vagy száz szeretők.

    E redőktől félve-félek:
    hozzámtapadt ellenségek,
    csókok útja, búk öle;
    tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
    megrugdosott országútja:
    egykor tüzes börtöne.

    E redők majd egyszer éjjel
    leszállnak a homlokomrul:
    mérges kígyók, ó-bűnök;
    ráfonódnak a nyakamra
    s mielőtt még belefúlnék,
    az ágyamon fölülök

    s köztük egyet: régit, régit,
    legtöbb csóktól égőt, vérzőt
    megölök! Agyonütök!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: HALOTT SZÓK HONA

    Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
    valami keshedt, görbe árokparton,
    amire méla álmot vet az alkony.

    Vágyaim ma szép esti szigetek,
    valahol lent, a szőke jónvidéken,
    hol hárfapengés az égen.

    Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
    fáradt virágok álmos illatsúlya,
    mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

    A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
    hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
    s halottan szépek. Hova én el nem érek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A világ megteremtése

    Igen, tudom, még nem volt a világ,
    Csak az erők nyugalmas vize,
    Fojtott dühű, nagy vize,
    Nem volt még hal se, de halat akart,
    Nem volt még dal se, de dalolni akart,
    Asszony se volt még, isten se volt még,
    Vagy isten volt-e az egészen férfi,
    Egészen gyermek, nem tudom,

    • Most munkás lehet, vagy talán költő,
      Hiszen mindegy a munkás, a költő –
      Ő volt még egyedül, nagyon magába,
      Mint én vagyok most, olyan magába.
      Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
      Társat akart és csak szeretet volt.

    Nem tudott tán még beszélni se,
    Nem tudott tán már hallgatni se,
    Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
    A te víg, meleg szemedre gondolt,
    Aki ha látná, nagyon szeretné,
    Aki ha lenne, nagyon szeretné,
    Frissen fürödve jobban szeretné.
    A te víg, meleg szemedre gondolt
    S a vízbe lépett,
    A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
    Elnyelte, mint a villámot az éj
    És ő lesüllyedt a fenekéig,
    Feneketlen víz nincs-fenekéig.

    A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
    Jéghegyekké vált a háta mögött,
    Akkor születtek a hideg csillagok,
    Akkor születtek a meleg napok,
    Ő volt még egyedül, nagyon magába,
    Társat akart és csak szeretet volt,
    Terád gondolt és az, az megölte,
    Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
    Akkor megölte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI IDILL

    Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
    Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
    Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
    zihált a melle, vert a szíve döngve,
    forgott az erdő, ágat keresett,
    hogy megfogózzék benne. Elesett,
    elájult.

    Vékony, kékkötésű könyve
    mellé esett a gyantás tobozokra.
    Halántékán piros lett haja bokra.

    Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
    fenyőszagú szobában. Sok gerendát
    és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
    Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
    A fejénél egy férfi könyököl.
    Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

    Irén szétnézett, mint aki nem érti.
    “Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
    Irén megrémült. “Jézusmária,
    maga kicsoda”? “Az erdész fia.”

    Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén felkelt és elpirult nyakig.
    Elmondta, hogy a fürdőben lakik
    és szívbeteg és nem soká fog élni.
    A szívességet megköszönte sokszor
    és menni készült. Várja már a doktor
    a szanatóriumban. És a néni.

    A férfi nézte, nézte. És a széket
    forgatta és szeme villogva kéklett.
    “Apámék a szomszéd faluba mentek,
    ketten vagyunk a házban. Maga szép,
    oly földöntúlian szép, mint a szentek.
    És meg fog halni, ha innen kilép.
    Maradjon.”

    Csend volt. Szívdobogtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
    És messzenézett. Messze. És mosolygott.
    Maga elé, soká. Mint aki boldog.
    És felrezzent. Némán adott kezet.

    Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
    Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”

    S a fagyos úton elhangzott a lépte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Engedd

    Engedd, hogy a világ törvényén
    kívül helyezzelek.
    Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
    borítsam testedet.
    Engedd, hogy lágy símogatással
    hivjam elő vágyaid.

    Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
    elűzi gyötrő álmaid.
    Fogadj magadba és érezd
    az összefonódás minden mámorát.
    Fogadj magadba, hogy a lelkem
    kibonthassa minden zálogát.

    Fogadj magadba.. engedd…
    hogy felfedezzük egy kéjes
    éjszaka minden zeg-zugát.

    Egy viharos éjszakáért
    nem kellenek már a nappalok,
    s beteljesedett éjem után,
    mint Tiszavirág meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

    Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
    hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

    Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
    Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

    Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
    magányodat szeretem és lelked kételyeit,

    mert örök szomorúság borzong benned,
    mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

    Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
    Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

    Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
    mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: [Szeretlek. Milyen kínos ez a szó]

    Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
    Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
    Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
    Megszakadok, és te is összetörsz.

    Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
    Ma például igen jól vacsoráztam.
    Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
    Csúszik a láb az összefagyott sárban.

    Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
    és fiú-tested vajjon hova rokkan?
    amelyet látva, a gyönyörüségtől,
    emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.

    Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
    s rántott halat szeretnék sütni este,
    kihajtott ingben írnál a verandán,
    ánizs-szagú süteményt csipegetve.

    A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
    mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
    de júniusban délfelé megolvad,
    s a falon át, langyos kezedre csorran.

    Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
    most tapogatni, mint húsban a vázat,
    mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
    elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Juhász Gyula: Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ha itt volnál

    Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
    a munkából hazatérő embereknek.
    Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
    lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít.
    Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
    csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
    Ha most itt volnál: apró mondatokból
    fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
    és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
    hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
    S egy égszinkék szót az ujjadra húznék.
    S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.

    Forrás: Lélektől lélekig