Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
(Illyés Gyula fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben…
Búcsút veszek lombtól, virágtól…
maroknyi léttől… csalfa nyártól…
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak…!
Aki voltam… s aki vagyok ma,
őrizd meg annak.
Forrás: Lélektől lélekig
Kérésem egy: a csókod add
vagy tiszta szívvel megtagadd
de ne oszd nekem kegyül
mert akkor a szívem kihűl.
Omlj karomba szelíden
vagy lökj magadtól messze el
ha hozzám simultsz, köszönöm
ha meg se hallgatsz, becsülöm
alamizsna nem érdekel.
Forrás: Lélektől lélekig
Ím, a nap leereszkedik
Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
Luna szemérmes képe.
Az esti szellő fuvalma
Édes álmot lengedez,
Az ég békés s nyugodalma
Hegyet-völgyet béfedez.
De ah, az én siránkozó
Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
Esthajnal csillagzatja!
Lehajtom árva fejemet,
De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
Fájdalmakkal eltöltik.
Bágyadtságom ha bézárja
Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
S mossa halvány képemet.
Jaj, semmi nem enyhítheti
Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
Minden titkos ereit.
Csak nálad van gyógyító szer,
Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
Tőrét rám lehelletted!
Téged várnak kiterjesztve
Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
Sírdogáló szemeim.
Egy tekinteted gyilkosom
S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
Ne hagyj holtig epedni.
Süllyedek! nyújtsd karjaidat,
Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
Ajakidra tehetem.
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnal van, arcodra ébredek megint.
Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
Azt akarom: maradjon minden így,
derengésben, ahogy az ég akarja.
Forrás: Lélektől lélekig
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk –
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban –
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő –
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
a csók.
Forrás: Lélektől lélekig
Te vagy nekem a messzenyíló reggel
s a Duna szürke szemed folytatása
szíved fölé feszül a hidak rácsa
s a trópusi ég arany lemezekkel.
Egy mozdulatod: házsorok a Napban
s két fényszalag – kinyúló karjaid
derekad körül arany utca csobban
talpad alatt millió fény – kavics.
A könyvtártermek hűvös csendje vagy
éveim szótlanul lapozgatod
kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
elfutó soraimnak rendje vagy.
A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
S már mennyi éve, lombom s górcsövem
Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
romjaim fölött világoskék zászló.
A távolléted, az is csak Te vagy
a távozásod, az is közelít
ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
vádolva ég – hálómban fennakadsz.
S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
mert belül vagyok, s ha menekülsz,
újból Te futsz utánam, én mögötted állok.
Forrás: Lélektől lélekig
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
mint érzékeny műszer jelez földszínéig
felvirágzó ércet: érzékeim feléd
hajolnak, szelíd törvények igézik.
Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
ráégettél már s téged lát mindenben,
s a világot újra bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
s a megtért világot, a szebbet, az újat.
Forrás: Lélektől lélekig
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
Forrás: Lélektől lélekig
