A hold tükörképe – a szomjúságom,
éhségem – őszi falevél,
támaszom – eső-liliom,
a hó – álmom,
a viasz – nyugalmam.
A szerelem is a magány egyik fajtája,
elgyötört hallgatásom – feledés.
Balogh József fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A hold tükörképe – a szomjúságom,
éhségem – őszi falevél,
támaszom – eső-liliom,
a hó – álmom,
a viasz – nyugalmam.
A szerelem is a magány egyik fajtája,
elgyötört hallgatásom – feledés.
Balogh József fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.
Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Ámor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem
Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásiban reménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem;
S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy állok itt télben, viharban,
hamuban, tűzben,
mint nyugtalan vizek
partjain a fák,
mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
És úgy megyek néha
a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
mint akit
lombok és hegedűk
a földbe sirattak
ezelőtt régen.
… És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
a hű folyondár
piros csillag-virága,
és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
hogy bátoríthassalak
ezzel a daloló,
gyönyörű szavammal: – szeretlek.
Forrás: Lélektől lélekig
Éna öltözködi bűvös ruháját,
s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
S míg a hold rendezi lila szobáját,
galambok álmodnak. Az este éjjűl.
Fülembe suttogó őszi kedvesem,
igézve állunk: nincs sír s halál.
Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
s a szeme, a szeme nagy violasugár.
Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.
Forrás: Lélektől lélekig
„A legnagyobb, amit valaha is megtapasztalhatsz, egyszerűen az, hogy szeress, és viszontszeressenek.”
Moulin Rouge című film
Forrás: Lélektől lélekig
Ismerem őt, s ha látom,
csontig reszketek.
De ajtóm akárhogy tárom,
szerelmünk elsiet,
mert gombolyag a szerelem:
éj s nap közt fut, pereg.
Szellem, csupán szellem,
mely Istenhez lebeg;
szerelem orsója vagyok.
S ha testem már halott,
a fénybe lépek, mely anyám
méhében ég, ragyog.
És fekhetnék bár egymagam
az üres ágy ölén,
szerelmünk szála összeköt,
ha fejed int felém,
az éji útra lépve
halálom érzem én.
Fodor András fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Már hatvanezer éve
hevertek egymás mellett,
mikor csontvázuk meglelék.
Ahogy meghaltak,
úgy hevertek.
Kivették a kezéből asszonya kezét.
Jékely Zoltán fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Hív a csupa virág május a rétre, ketten
kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont – oly
boldogan esd vele alázatos gyönyört,
csókolja az egek kék köntösét a föld.
Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
a jó illattal és zengéssel tele fa,
a mezőkön a dél meleg fuvallata,
az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
a természet, amely sugárzik tündökölve,
tegye, hogy tárja ki díszét – iker virág –
a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Lacul codrilor albastru
Nuferi galbeni îl încarcă;
Tresărind în cercuri albe
El cutremură o barcă.
Și eu trec de-a lung de maluri,
Parc-ascult și parc-aștept
Ea din trestii să răsară
Și să-mi cadă lin pe piept;
Să sărim în luntrea mică,
Îngânați de glas de ape,
Și să scap din mână cârma,
Și lopețile să-mi scape;
Să plutim cuprinși de farmec
Sub lumina blândei lune –
Vântu-n trestii lin foșnească,
Unduioasa apă sune!
Dar nu vine… Singuratic
În zadar suspin și sufăr
Lângă lacul cel albastru
Încărcat cu flori de nufăr.
Kék taván a rengetegnek
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Lenge bárkát játszva ringat.
Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.
Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom.
Kihull a kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.
Holdnak halvány sugaránál
Ringunk mély-mély bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve…
Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.
(1939/1950)
Finta Gerő fordítása
Sárga, súlyos vízirózsák
ülnek kék tükrén a tónak.
Sűrű erdő tava szintjén
fehér utat szánt a csónak.
S én a parton álmodozva…
mintha tán csak arra várnék,
hogy a nád közt felbukkanjon
s rámboruljon a szép árnyék.
Mintha csónakomban ülnénk,
mintha habmoraj dalolna,
mintha nyele a lapátnak
kezemből halkan kihullna.
Éji varázs alatt úsznánk,
holdsugárral elkeverten…
fel-felcsobban az ezüst víz,
hűs szél zizzen nádon-berken.
Nem jön senki! – egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.
(1951/1962)
Hajnal Anna fordítása
Sárga vízirózsák terhe
Hull az erdő kék tavára;
Fehér habfodrait szelve,
Borzolja egy könnyű bárka.
S én a part hosszán bolyongok,
Mintha várnám, hallanám
Őt, ahogy kilép a sásból
És puhán borul reám;
Hogy a kis ladikba szálljunk,
Habmorajban, esti csendben;
S én kezemből már a kormányt
És az evezőt kiejtem;
Hogy majd elbűvölt gyönyörben
Siklunk holdvilágos éjbe –
Szellő zizzen át a nád közt,
Cseng a fodros víz zenéje!
Óh, de nem jön!… Sóhajtozva
Állok, társtalan epedve
Kék tavamnál, melyet sárga
Vízirózsák ezre fed be.
(1961/1968)
Franyó Zoltán fordítása
Erdőn sárga vízirózsák
Nyílnak kék vizén a tónak.
Fehér fényű gyűrűzések
Sűrűjében ring a csónak.
Őrá várok itt a parton,
Érzem nyughatatlanul:
Jönni fog, nádból kibukkan,
S lágyan kebelemre hull.
Majd beugrunk csónakunkba,
Melyhez halk habok simulnak,
Kormányunk kihull a kézből,
Evezőink is kihullnak.
Siklunk drága bűvöletben,
Hold süt, ránk szitál a fénye,
Szellő suttog benn a nádban,
S cseng a hullámok zenéje.
Ó, de nem jön… Fáj a szívem,
S csak sóhajtok, árva lélek,
Partján sárga-vízirózsás,
Csodakék tavam vizének.
(1961/1974)
Áprily Lajos fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
vágyakozás, szerelem, magány
Lecsukva lát legjobban a szemem,
Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
De ha álmodom, terajtad pihen,
És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.
Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
Árny-képed, a még jobban ragyogó,
Ha másod csukott szemnek így tüzel!
Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
Nappal látva tégedet, ha halott
Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
Szép, vértelen képed így átlobog?
Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig