Címke: Szerelem

  • Petőfi Sándor: Száll a felhő…

    Száll a felhő, magasan, magasan,
    Az én rózsám messze van, messze van.
    Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
    A napnak is arra van az utja.

    Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
    Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te.
    Szállj te is, nap, a rózsám fölébe.
    Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.

    Berence, 1846. szeptember végén

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Petőfi Sándor összes költeményei

  • Lesznai Anna: Nyári nap

    Párom ma jön: ajándokul
    Bíbor szerelmet hoz nekem,
    S hogy édesb legyen benne bíznom,
    Messziről jön és idegen.

    Ugy-e azért késtél soká,
    Hogy harmatos kín hamva lepjen,
    Hogy nyári napok forró lázán
    Mézzé vált vágy verje ki testem.

    Csudálkozva nézem karom,
    Mint hajlik ölelésre íve,
    Mély gyökerű gyönyörök íze
    Gyülemlik csókká ajkamon.

    Bő fényözön csurog a kerten,
    Sok izzó kelyhű tárt virág,
    Én és a kéklő szilvafák
    Állunk, várunk napfénykeverten.

    Nem is akarunk más gyönyört,
    Elég lesz, ha duzzadva éled
    Érett testünk – és ha tevéled
    Kemény szívem gyengére tört.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Trokán Anna előadása

  • Fodor András: Szerelmünk földi tája

    Tudnál-e így szeretni,
    ahogy e táj adja magát
    viharok ostromában,
    eső bozontjain át?

    Mikor sziklák közül a felhők
    csordája lerohan,
    színe hitében lüktet,
    vár állhatatosan.

    Mikor a keserű szél a völgybe
    akasztja karmait,
    ereje duzzad, szárnyalón
    fölé emelkedik.

    Mikor borzongva sompolyog a földön
    a dermedt-szürke ég,
    füvek nyelvét pendítve akkor
    zümmögi melegét.

    A fogyhatatlan hűség
    lehet ily egyszerű,
    teremti, egyre újítja magát
    a győzelmes derű.

    Nem a szemem csalása, nem
    önáltató vigasz,
    akárhogy nézem, vallatom,
    öröme rámszavaz.

    Oltalma ki nem alszik,
    erősebb, mint a fény,
    átsüt rajongó hazugok
    mocsár-tündökletén.

    Elfárad minden ölelés,
    becéző kar lehull,
    de láttam, él szerelmünk földi tája
    elronthatatlanul.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Kalocsay Miklós előadása

  • Bella István: Nem lehet

    Már a lépcsőházban tudom, hogy nem vagy itthon,
    bár fogalmam sincs, hogyan, honnan s miért?…
    A lépcsők szepegték cipőmnek alig titkolt
    bánatukat: elment, de… ugye… visszatér?!

    Az elfancsalodott falak panaszolták: elment,
    vagy a kifoltosodott falú mennyezet?
    A koldus karfák motyogták meredten,
    vagy a vasrács rozsdállt – nem lehet, nem lehet!

    A kulcslyukakból süvít az üresség,
    a nyíló ajtó gúnyosan nyekken: „Tessék,
    csak tessék, tessék, úgy sincs odabenn senki!”

    A kulcstartó üresen nyújtózik, henyél,
    de a padlón ott világít egy cetli:
    csak „leugrottam a kisboltba tejért”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Sötétedik

    Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
    – becsukja szemét –, de csak magába mélyed
    az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
    mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

    mikor már este van, s megmosakodtam
    – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
    mindennapos szutykát számról letörölted.
    Megfürösztötted homlokom a hajadban.

    Mikor már este van, s nem tudok, akarok
    csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
    a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
    a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ronsard: Szonett, Heléna számára

    Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
    tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
    dudolva verseim, mélázón mondja majd:
    Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én…

    S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
    el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
    nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
    akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.

    Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
    mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
    Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,

    s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, –
    ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
    éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek 1.

    Orrod az ablak üvegére
    nyomod, mint a kiváncsi gyermek.
    Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik.
    Vidám vagyok. Téged figyellek.

    Szemed mily híreket lop kintről?
    «Az erkélyünkre cinke szállott…»
    «Kutyák játszadoznak a hóban…»
    Ez a világ. Ilyennek látod.

    Ilyennek látjuk, hogyha este
    együtt vagyunk s víg tűz vigasztal.
    Köröttünk, mintha jóbarátok,
    az ismerős szekrény, az asztal,

    a divány tarka teritője,
    a két szék s a falon a képek –
    mintha bíztató tekintettel
    lassan körénk települnének…

    hogy úgy járok köztük, mint kertben,
    olyan meghitt mozdulatokkal,
    mintha szemlélve járná kertjét,
    vagy gyümölcsöt tépne a gazda…

    Beh jó is lenne, mint toronyban,
    ki se mozdulni, mintha várban!
    s nem futni perzselt, kormos arccal
    e csonkig felgyújtott világban!

    Homlokomra mily sebet martam,
    arcomra milyen hegek égtek,
    hogy úgy járok künn, mint a leprás,
    mint mindnyájan, akik szegények?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Kapj el, ha tudsz

    homlokod borult egére
    napfényt csókolok
    friss szélként fújom el
    a felhősereget
    harmat leszek tündöklő
    nyári reggelen
    s fűszálon táncolva
    incselgek veled
    meztelen talpadat
    megcirógatom
    fáradt arcodon
    mosollyá leszek
    mint bohókás lepke
    kezedre szállok
    s mire eszmélnél
    messzire röppenek
    kapj el ha tudsz
    zárj tenyeredbe
    ujjaid közül nézem
    majd a felkelő napot
    s ha eljön az éjjel
    csillagod leszek
    szívedbe mindörökre
    szerelmet álmodok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Holdfény

    Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
    napsugárból aranyhúrt sodortam,
    megvártam az éjfelet is ébren
    s liliomok, rózsák közt, az éjben,
    Hold alatt, a tamariszk-bokorban
    hárfámat a szívemre szorítva
    énekeltem, énekeltem,
    szállt az énekszó a kert felett,
    holdfénnyel és bánattal borítva
    énekeltem, énekeltem
    és világra énekeltelek.

    Holdfény-fátylad akadozva leng,
    úgy jöttél, mint lármára a csend,
    mint csendből a dal, remegve zengő,
    mint az égő sebre a hűs kendő,
    mint a fázó testre meleg kendő.
    Úgy jöttél át csenden és homályon,
    mint halk éji permeteg a csírás
    rétekre, mint a mosoly, a sírás,
    a lélekzet, az öröm, az álom.

    Holdfény-fátylad csókolom az éjben
    s te ujjadat vonogatod enyhén
    kétfelől, bús arcom pergamenjén,
    mintha halkan, jóillatot hajtva
    két szellőcske találkozna rajta
    és szívemben örvényt verne mélyen,
    liliomok, rózsák közt, az éjben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Szeress jobban

    Régi fínom mandolínon
    sír fel a poéta ríme,
    felgyűlt kínom kell kirínom,
    tremolázva kezdem íme,
    „Szeress jobban!” ez a címe.

    Nincs édesség a világon,
    minden mérges és kesernyés,
    nincs édesség, csak a szádon,
    édes, mint a mannapergés,
    köszönöm és százszor áldom.

    Nincs nyugta az én fejemnek,
    hajtsam bárhová, felretten,
    csak a térdeden pihen meg,
    a te forró lányöledben,
    ó, engedd, hogy odahajtsam.

    Nincs az én lázamra balzsam,
    nem segít tátrai ózon,
    az egyetlen balzsam ott van
    a te jó, jó illatodban,
    jobb, mint a tátrai ózon.

    Nincs semmiben megfogóznom,
    nincs vessző, se kő, se korlát,
    vakon és félrevezetve
    nézem az éjszaka torkát,
    hadd fogózom a kezedbe.

    Csókolj meg és szeress jobban
    és csókolva és szeretve
    végy öledbe és kezedbe,
    gyógyuljak meg illatodban.

    Csókolj meg és szeress jobban.

    Forrás: Lélektől lélekig