Száll a felhő, magasan, magasan,
Az én rózsám messze van, messze van.
Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
A napnak is arra van az utja.
Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te.
Szállj te is, nap, a rózsám fölébe.
Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.
Berence, 1846. szeptember végén
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Petőfi Sándor összes költeményei
Párom ma jön: ajándokul
Bíbor szerelmet hoz nekem,
S hogy édesb legyen benne bíznom,
Messziről jön és idegen.
Ugy-e azért késtél soká,
Hogy harmatos kín hamva lepjen,
Hogy nyári napok forró lázán
Mézzé vált vágy verje ki testem.
Csudálkozva nézem karom,
Mint hajlik ölelésre íve,
Mély gyökerű gyönyörök íze
Gyülemlik csókká ajkamon.
Bő fényözön csurog a kerten,
Sok izzó kelyhű tárt virág,
Én és a kéklő szilvafák
Állunk, várunk napfénykeverten.
Nem is akarunk más gyönyört,
Elég lesz, ha duzzadva éled
Érett testünk – és ha tevéled
Kemény szívem gyengére tört.
Tudnál-e így szeretni,
ahogy e táj adja magát
viharok ostromában,
eső bozontjain át?
Mikor sziklák közül a felhők
csordája lerohan,
színe hitében lüktet,
vár állhatatosan.
Mikor a keserű szél a völgybe
akasztja karmait,
ereje duzzad, szárnyalón
fölé emelkedik.
Mikor borzongva sompolyog a földön
a dermedt-szürke ég,
füvek nyelvét pendítve akkor
zümmögi melegét.
A fogyhatatlan hűség
lehet ily egyszerű,
teremti, egyre újítja magát
a győzelmes derű.
Nem a szemem csalása, nem
önáltató vigasz,
akárhogy nézem, vallatom,
öröme rámszavaz.
Oltalma ki nem alszik,
erősebb, mint a fény,
átsüt rajongó hazugok
mocsár-tündökletén.
Elfárad minden ölelés,
becéző kar lehull,
de láttam, él szerelmünk földi tája
elronthatatlanul.
Már a lépcsőházban tudom, hogy nem vagy itthon,
bár fogalmam sincs, hogyan, honnan s miért?…
A lépcsők szepegték cipőmnek alig titkolt
bánatukat: elment, de… ugye… visszatér?!
Az elfancsalodott falak panaszolták: elment,
vagy a kifoltosodott falú mennyezet?
A koldus karfák motyogták meredten,
vagy a vasrács rozsdállt – nem lehet, nem lehet!
A kulcslyukakból süvít az üresség,
a nyíló ajtó gúnyosan nyekken: „Tessék,
csak tessék, tessék, úgy sincs odabenn senki!”
A kulcstartó üresen nyújtózik, henyél,
de a padlón ott világít egy cetli:
csak „leugrottam a kisboltba tejért”.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
– becsukja szemét –, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,
mikor már este van, s megmosakodtam
– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.
Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én…
S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.
Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,
s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, –
ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Orrod az ablak üvegére
nyomod, mint a kiváncsi gyermek.
Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik.
Vidám vagyok. Téged figyellek.
Szemed mily híreket lop kintről?
«Az erkélyünkre cinke szállott…»
«Kutyák játszadoznak a hóban…»
Ez a világ. Ilyennek látod.
Ilyennek látjuk, hogyha este
együtt vagyunk s víg tűz vigasztal.
Köröttünk, mintha jóbarátok,
az ismerős szekrény, az asztal,
a divány tarka teritője,
a két szék s a falon a képek –
mintha bíztató tekintettel
lassan körénk települnének…
hogy úgy járok köztük, mint kertben,
olyan meghitt mozdulatokkal,
mintha szemlélve járná kertjét,
vagy gyümölcsöt tépne a gazda…
Beh jó is lenne, mint toronyban,
ki se mozdulni, mintha várban!
s nem futni perzselt, kormos arccal
e csonkig felgyújtott világban!
Homlokomra mily sebet martam,
arcomra milyen hegek égtek,
hogy úgy járok künn, mint a leprás,
mint mindnyájan, akik szegények?
Forrás: Lélektől lélekig
homlokod borult egére
napfényt csókolok
friss szélként fújom el
a felhősereget
harmat leszek tündöklő
nyári reggelen
s fűszálon táncolva
incselgek veled
meztelen talpadat
megcirógatom
fáradt arcodon
mosollyá leszek
mint bohókás lepke
kezedre szállok
s mire eszmélnél
messzire röppenek
kapj el ha tudsz
zárj tenyeredbe
ujjaid közül nézem
majd a felkelő napot
s ha eljön az éjjel
csillagod leszek
szívedbe mindörökre
szerelmet álmodok
Forrás: Lélektől lélekig
Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.
Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend,
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.
Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.
Forrás: Lélektől lélekig
Régi fínom mandolínon
sír fel a poéta ríme,
felgyűlt kínom kell kirínom,
tremolázva kezdem íme,
„Szeress jobban!” ez a címe.
Nincs édesség a világon,
minden mérges és kesernyés,
nincs édesség, csak a szádon,
édes, mint a mannapergés,
köszönöm és százszor áldom.
Nincs nyugta az én fejemnek,
hajtsam bárhová, felretten,
csak a térdeden pihen meg,
a te forró lányöledben,
ó, engedd, hogy odahajtsam.
Nincs az én lázamra balzsam,
nem segít tátrai ózon,
az egyetlen balzsam ott van
a te jó, jó illatodban,
jobb, mint a tátrai ózon.
Nincs semmiben megfogóznom,
nincs vessző, se kő, se korlát,
vakon és félrevezetve
nézem az éjszaka torkát,
hadd fogózom a kezedbe.
Csókolj meg és szeress jobban
és csókolva és szeretve
végy öledbe és kezedbe,
gyógyuljak meg illatodban.
Csókolj meg és szeress jobban.
Forrás: Lélektől lélekig
