A csókod? Már egyetlen pihenés.
Évekig semmi; gyors seb azután;
nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
s hülni; fájó cél a remény mesés
kalandjaiban; a messzi Kevés,
mely mindent sürit; a fogoly magány
bilincstörése; végső tudomány,
mig hiszünk benne; hazaérkezés.
Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
ajkadon ismétlik szerelmemet,
titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
mintha sziveink percenkint egy-egy
öröklétet beszélgetnének át.
Forrás: Lélektől lélekig
Dalod és táncod lennék…
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
lendület
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobogó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő forgó vágy
örvény
ami földob leránt
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
ezüstpénz
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod
vagy csak síró hegedűmuzsikád.
De csak csönd vagyok
és a csöndedben telis-teli kétség.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.
Forrás: Lélektől lélekig
szerelem, elmúlás, hiány
L nincsIdőSzeretni/októberbene egymásUtánBetegszenekMegAg gesztenyefák/nemTeszedLázasa homlokomraHűvösKezed/neml aggódszÉrtem/miLeszÍgyá velünk/félhomálytParancsolb aVárosraAzAlkony/nincsIdőb szeretni/legalábbCsütörtökönkéntC szeress/monddHogySzükségeds vanRám/monddHogyNemVagyokü haszontalan/talán…t nincsIdőSzeretni/lecsupaszítvaö állnakAGesztenyefákŐszDoktorr előtt/kapaszkodjBeleKócost hajamba/vigyélMagaddalö hiányzol/legalábbCsütörtökönkéntk szeress/különösenOktóberbenö nkéntSzeress
Forrás: Lélektől lélekig
Hogyha nap volnék,
csak teérted kelnék…
Hogyha madár volnék,
neked énekelnék!
Hogyha szellő volnék,
muzsikálnék lágyan!
Hogyha virág volnék,
illat volna vágyam!
Ha méhecske volnék,
édes mézet hoznék néked eleségül!
S hogyha őrült volnék,
elvennélek feleségül.
Forrás: Lélektől lélekig
Sosem találkoztunk,
s mégis már évek óta hordozlak némán.
Sosem beszélgettünk,
mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.
Mindig találkozunk,
szavaid bennem találnak végállomásra.
Mindig beszélgetünk,
én leszek válaszod szerelmi vallomása.
Őrizd meg önmagad –
vigyázz rá, csak nekem.
Őrizd meg a szirmaid,
s én üveg mögé teszem.
Rejtsük el még egymást,
várjunk még a hajnalig.
Én megküzdök majd teérted is,
megharcolom harcaid.
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: „Szeretlek.”
S te ennyit: „Ó, úgy, mint bárki más!”
Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s „menjünk haza” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
„Igen? s hová?”
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
„Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
„Ó, semmi – mondanád –
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
Azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
„Hová?” „Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek,
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.”
Végh György fordítása
szerelem, vágyakozás, találkozás
Az arcod itt már nem beszélik,
csak én szoktam dadogni még,
mikor a lábamhoz terítik
s mondják, mondják az estikék.
Átlépsz a fák csodálkozásán
mellemre szikkadt földemen.
Kék pára vagy meséim száján
s az őszt veled melengetem.
Téged beszélnek fent a fényben
a lomhán szálló reggelek,
s estéim csillag-hűvösében
szemed rőzséi fénylenek.
S átúsznak rajtad régi fáim,
az érted félő félelem,
engedd didergő éjszakáim
öled lombjába rejtenem.
Lapul az ősz. Viszlek a számban,
s még magamtól is féltelek,
s a szeptemberi búcsúzásban
föléd terítem csendemet.
Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját,
Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná:
Nevetés közben is fáj a szív –?
Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled – – …
Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?
Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak – egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt – neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele…
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat –:
Helyette – róla szőtt álmaimat!
Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet –
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.
Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok –
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!
Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!
Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
