https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Charles Baudelaire: A szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem;
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj a hanyag helyhezetben,
    amelyben meglepett a kéj.

    Künn a szökőkút, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe meritettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, mellyet hően
    a gyönyörök villáma gyujt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.

    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bús bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét.

    Te, kit oly széppé tesz, az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.

    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit úgy önti
    záporba szét…

  • Heinrich Heine: Énekek éneke

    fordította Babits Mihály

    Az asszony teste költemény,
    mit különös ihletésben
    írt be a természet csodás
    emlékkönyvébe az Isten.

    Igen! az ihlet szállta meg
    s ringatta teremtő lázba,
    s a merev, lázadó anyagot
    művészileg leigázta.

    Valóban, énekek-éneke
    az édes asszonyi forma,
    és mintha minden karcsú tag új
    csodás-szavú versszaka volna.

    Óh milyen isteni eszme ez,
    a fehér nyak – hattyú-ringás!
    hol a fürtös főgondolat,
    a büszke fejecske, hintáz.

    Két bimbó epigrammái élt
    varázsol a mell csúcsára
    s mily édes köztük a szigorú
    sormetszet harmóniája!

    De leginkább plasztikus hatást
    a csípők stílusa ér el,
    s a közbevetett helyecske se rossz
    a fügefalevéllel.

    S nemcsak elvont poéma ez:
    húsa-vére van a dalnak,
    keze-lába van; csókol, nevet,
    s csengőn rímenek az ajkak.

    Valódi költészet lehel itt!
    Báj minden fordulatban!
    S a dalnak s nőnek homlokán
    a tökélynek bélyege rajt van.

    Dicsérlek téged, óh uram,
    s előtted a porba hajlok:
    mi mind csak kontárok vagyunk
    melletted, mennyei dalnok!

    Dalodnak szépségeibe
    hadd merülök áhítattal:
    tanulmányozni nem szűnök azt
    sem éjszaka, se nappal.

    Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
    az időt is szánva mástól,
    s lábszáram egyre vékonyodik
    a sok-sok tanulástól.

  • Christian Günther: Nászdal

    fordította Babits Mihály

    Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
    forrón lihegő sötét öled,
    míg büszke combjaid felett
    az irigy vén hold is kibékül!

    Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
    s ezer csillagszemét reánk
    fordítja a nagy éj vidáman…
    – Add csókod innom, s én a kéjek
    mustjával áldozok tenéked
    a szűziesség templomában.

  • Henri Cantel: Egy fiatal leányhoz

    fordította Babits Mihály

    Az ágyban aludtam, hol máskor holdas éjben
    te szoktad, szűzi lány, lezárni kék szemed:
    s mely testedhez tapadt, az ittas gyolcsfehérben
    izzó parázs gyanánt csavartam testemet.

    Haraptam vánkosod… ajkad nyomát reméltem
    harapni… óh kiért nem szánnám vesztemet!
    S szemérmesen dugott térded ízét a térdem
    a hűvös paplanon égve érezte meg.

    És jött az álom, és – mit hallva is húzódnál –
    megjelentél nekem, óh fehér Éva-lány,
    (kit egy szó elpirít, egy csók megöl talán…)
    De álmom több vala a szóknál és a csóknál…

    Vad kéjben, tiszta szűz, így lettél az enyém,
    míg szűzi ágyadon magam feküdtem én!

  • G. A. Bürger: Szerelmes ifjú estfantáziája

    fordította Babits Mihály

    Puha párnáin elterülve,
    szívét bú és gond nem lepi,
    a mézbortól elszenderülve,
    mit álomisten nyújt neki,
    – zsongó dallal ringatta enyhe
    nyugalomba a csalogány –:
    alszik szívem szelíd szerelme,
    Adonide, a drága lány.

    Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
    röpülj ágyához, érd el őt;
    mint fája derekát a repkény,
    fond át az alvó égi nőt!
    Merülj a túlédes gyönyörbe,
    ízleld s részegülj italán,
    mit nappal megtilt és örökre
    – óh jaj, örökre! – tilt talán.

    Ah, hallom, gyöngéden lehellő
    sóhaj kél ajkai közül,
    mint tavaszi fák közt a szellő
    friss lombon át zenét ha szűr;
    ah, már piheg hókeble, látom!
    és kéjesen nyög fel a mell:
    méh döngicsél? szél zeng a nádon?
    hűs szél, mely játszva lebben el?

    Végigomolva – óh be pajzán
    fényt hint reá a holdvilág!
    Mosolygva nyílik szende arcán
    az egészség, piros virág.
    Két karja széttárul alattam,
    mintha forrón ölelne át
    engem, kinek haj! gondolatban
    s álomban adja csak magát.

    Térj vissza most a kéjes ágyról,
    lelkem! elég volt, óh elég!
    Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
    megöl, és szárnyad máris ég.
    Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
    Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
    Csapj át fölöttem, égi hullám!
    óh égek, égek! olts el, olts!

  • Goethe: Római elégia

    fordította Babits Mihály

    Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!
    Mily jól értem a múlt és a jelen szavait!
    Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi
    írók könyveiben keresek új örömöt.

    Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:
    fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.
    S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek
    formáit, s kezem a karcsú csípőn lesuhan?

    Így értem meg a márványt, szellemem összehasonlít,
    lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!
    Így ha nehány órát ellopna napomból a kedves,
    éjjeli órákkal kártalanít pazarul.

    S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,
    s míg ő szunnyad, ezer gondolatot szövök én.
    Sok versem született így édes oldala mellett
    és a hexameter ütemeit remegő

    újjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő,
    s halk lélekzete, míg szívemig ért, zene lett.
    Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők
    éjeit álmodván vissza, magában örült.

  • André Chénier: Éjjeli vendégség

    fordította Babits Mihály

    Szóval, – Glycéra fog ma bennünket fogadni?
    s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
    és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
    sarkantyúja, s a vágy előtte nem alél?

    és huga, akinek szép énekét csodálják,
    hangjával fogja majd kísérni vad gitárját?
    Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
    kinek a melle oly kemény és csillogó?

    Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
    félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
    bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
    nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.

    Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni…
    De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
    Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
    ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?

    Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyű zsarnok:
    hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
    vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
    aki fülembe súg, vígan nevetve rám,

    ő látja – s kész a könny, a korholás, a kétség;
    egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyű vétség.
    Mit mondjak? bosszúja a tettekig fajul.
    Képes megverni. S én azt színlelem vadul,

    hogy én is megverem – de olyan könnyű kézzel,
    hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
    mert szerelem-csatán erős a karja csak,
    s még a hangján se bír csúfítani a harag.

    Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
    dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
    Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
    a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?

    Inkább kívánom én a vad szavak özönjét,
    vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
    vadul vádolni vagy csitítani a csatát,
    és megbocsátani, s kérni bocsánatát…

    De mi ez? Juliát hallom már – friss kacajhang.
    Lépjünk be! – Óh víg éj! vad mámor, buja barlang!
    Hány drága mell húsát dagasztja lágy nyomás!
    s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!

    Hány szép test, mely takart, varázsait kitárja!
    Hiszem, a Szajna is, ha víg zajunk bejárja
    visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
    s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,

    ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
    kétannyi csókot ád túl-ifjú hitvesének.

  • André Chénier: Egy ifjú panasza

    fordította Babits Mihály

    Ő szép volt s nagy leány – én kicsi, gyönge gyermek;
    ajka mosolygva hítt, csalogatott: »ölelj meg«
    Térdére állított, és ártatlan kezem
    tapintva dús haját, lágy arcait, selyem

    keblét, ha néha tán tovább ment, túlmerészül,
    enyelgő-kedvesen paskolt meg büntetésül.
    Különösen, ha sok udvarlója irigy
    szemmel vizsgálta őt, szokott játszani így.

    Hányszor (óh jaj, de mit érez ily kis legényke?)
    csókolta arcom és ajkam, ahol csak érte!
    S ezt látva szólt a bús, mohó szemű sereg:
    »Óh tékozolt gyönyör! túl-boldog kisgyerek!«

  • Ch. Bovie: A lányok szíve

    fordította Babits Mihály

    Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
    mint rózsa szirma, frissek, édesek:
    ártatlanul mohó szemedbe tárják
    azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.

    E kis szívet csiszolja majd az élet
    drágakővé a dús csipkék alatt;
    ma még csak álom, isteni ígéret,
    vázlatos kép és hamvas árnyalat.

    A szív nő; tizenhat éves korára
    spleen fogja el: minden nap oly sivár!
    Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
    szakértő kertész gondjaira vár;

    a szerelem illatos csókra, bársony
    levélkékkel bolyhozva könnyedén;
    láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
    ovális kagyló; drága gyöngyedény.

    Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
    mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
    hosszú sorban s alázattal sietnek
    áldozni ifjú s vén zarándokok;

    sivatag, melybe ég szórja a mannát;
    mélyút, mit játszva tört át Cupido;
    boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
    varázsos éden; bíborpartú tó.

    De mikor harminc: lángoló barázda,
    lüktetve izzó láva önti el;
    embervért szomjazó tigris: garázda
    kedve örök orgiát ünnepel;

    szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
    kígyó, melynek ölelése halál;
    Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
    varázskapu, mely mindig nyitva áll.

    S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
    s a nagy magányba buját sírja szét;
    szent rejtekét készségesen kitárja,
    hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

    bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
    sürög-forog és udvarol szegény;
    – de kinek kell az eltört ócska váza,
    az elfelejtett, régi, rossz regény?

    És mire ötven: nagy fekete flastrom;
    mint kerékvágás, száraz és öreg;
    ráncosképű apáca, ki a klastrom
    számára alamizsnát gyűjtöget.

    Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
    beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
    nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
    használhatatlan, vén egérfogó.

    Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
    nem is izgul e dohos pergament;
    ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
    s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

    kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
    bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
    penészes, málló, ókori maradvány,
    mely csak a múzeumban él tovább.

    – Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
    száz fénybogár ég minden éjszaka;
    a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
    a lidércfények ikercsillaga! –:

    hiszem, hogy él és vándorol a lélek
    s a halállal a szív nem tűnik el:
    minden szív páros lidérclángra ébred
    s a horpadt sírok ormán táncra kel!

  • Voltaire: Felelet a „Szív” című versre

    fordította Babits Mihály

    Bizonyos hölgy, nemes,
    művelt és szellemes
    így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:

    »Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
    a jót, hogy szereti a szívet
    és jó nagy szíve van neki.

    Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
    de még szívemhez szól a szív,
    noha jól érzem én, ha hódoló barátom
    kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
    túlságosan megtisztel engem,
    mert szívem már túlnőtt ezen.

    (Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
    e földön? Mért oly ellentétesen
    van itt elosztva nagyság és kicsinység?
    Úgy volna minden a szívem szerint,
    és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
    hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

    Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
    s szíveket ostromol lelkes orációd,
    s szíveket hódít meg a versed,
    ha szíved adja rá az inspirációt.«

    V