Címke: Szerelem

  • Chevalier de Beufflers: A szív

    fordította Babits Mihály

    Minden a szív – mondják a hölgyek –
    szív nélkül szerelem s boldogság nem terem;
    és minden a szívé: veszteség, győzelem –
    de mire gondolnak e hölgyek
    szívről beszélve szüntelen?

    Tünődtem ezen én; – hogy ily döntéshez érjek
    végűl: nem értik ők szószerint a »szivet«,
    hanem csak jámbor és illemes szóval élnek
    a durva szó helyett.

    Pláton a »szív-viszonyt« bár bölcselegve zengi:
    Pláton maga marad és nem hisz néki senki.
    Szerelemről aki bölcselkedik, bolond,
    csak egy törvénye van e drága tudománynak:
    az, mit a természet tár eléd és kimond;
    más oktatóját ne kívánjad.

         És ő kétféle szívet alkotott:  
         külön-külön fiúnak és leánynak.  
         Az emberiség régen elfogyott  
         volna, ha mind egyforma szíve volna:  
               azért adott különbözőt.  
    
    

    Apáca, márkinő, király, inas, komorna,
    bonc, rabbi, szerzetes, víg cimbora s mogorva
    pap – és a tagadó, ki Istent káromolja:
    mind-mind kapott szívet, vágyót és élvezőt.

         De egynek sem elég a maga szíve,  
         mindegyik még egy másikat kíván.  
               Bolond egy szerszám a szív ám!  
         Sokat játszottam vele tíz-húsz éve  
               (akkor voltam boldog legény)  
               és minden napom, éjem, évem  
               úgy eljátszottam, hogy a szívem  
         a sok játékban elkopott szegény.  
    
    

  • Earl of Rochester: Találós mese

    fordította Babits Mihály

    Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
    Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
    A szép Corinna mellettem hever,
    s a kezem játszik – találd el, mivel!

    Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
    Szeretni és nem mondani valók!
    Szent készülődés… percet perc söpör…
    míg elalélunk – tudod már, mitől!

    Amikor föltakartam, elpirúlt;
    Először: harcolt, aztán: rámborúlt
    s már maga kérte, hogy játsszak vele
    s még és még vágyott – jól láttam, mire!

    De jaj! heves tűz hamarább elég,
    Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
    A mi kéjünk is hamar véget ért
    s már nem folytattam – ne kérdezd, miért!

  • William Shakespeare: Szonett I.

    fordította Babits Mihály

    A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
    mely, mint a hernyó rózsaillatot,
    szennyezi bimbós neved örömét!
    s bűnöd mily édességbe iktatod!

    A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
    trágár híreknek szórja fűszerét,
    nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
    neveddel megszentelve rosszhírét.

    Óh mily csodás lakása lett a boldog
    bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
    hol szépség fátyla fedi el a foltot,
    s minden gyönyör lesz, ami látható!

    Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
    s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!


    William Shakespeare: Szonett II.

    fordította Babits Mihály

    Lányarcot festett néked ős kezével,
    vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
    s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
    de nincsen benned csalfa női lengés.

    Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
    s megaranyozza mind, amire nézel,
    ki férfialakoddal asszonyálmot
    és férfiszemet egyenlőn igézel.

    S talán először asszonytestre szánta
    Természet-asszony, – de belészeretve
    ébredő formád fiúvá kivánta
    vágyam számára hasztalan keretbe.

    Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
    hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!

  • Francesco Berni: Szerelmesemhez

    fordította Babits Mihály

    Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
    Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
    mint árva kandúr, űzekedve járjak.

    De ha megöl majd a szerelmi bánat,
    vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
    és megenyhítem rajtad szomju számat.

    Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
    beléd hatolok én, buja kisértet,
    s teherbe ejtem büszke testedet.

    Én be fogom mocskolni félve féltett
    szűzességed, s úgy fogok lubickolni
    hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

    S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
    papocska: engem el nem űz! miattam
    papolhat, hogyha kedve van papolni.

    »Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
    Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
    a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

    S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
    mely tested kincse, mint kutya a csonton:
    megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!

    Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
    hogy mihamarább ágyadban legyek már,
    s belédhatoljak ama féltett ponton.

    De ha magad tán meggondolnád; megvár
    imádód még, hogy reggelig felelhess;
    holnap reggelre én halott leszek már.

    No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
    mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
    furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

    Különös és vad pózokra kapatlak,
    hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
    ha egy tükörkép megmutat magadnak.

    Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
    kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
    kedvemre inkább megölelnél akkor.

    De nincs más hátra, mint magam megölni:
    megbosszúlván mit vétettél irántam,
    úgy fogok tested szentélyébe törni!

    Minden ruhádat eltépem, lehántom,
    de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
    ha akonámat hordódból kirántom,

    ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
    és akkor nézheted majd azt a poklot,
    mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

    s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
    ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
    és minden varázst rólad föl nem oldok:

    S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
    hogy szellememtől megszállott maradj,
    légy vágyaimmal szemben engedelmes,

    és minden makacskodást abbahagyj:
    mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
    megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
    és minden szoknyád és inged letépem!

  • Walter von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán…

    fordította Babits Mihály

    A hársfaágak
    csendes árnyán,
    ahol kettőnknek ágya volt,
    ott láthatjátok
    a gyeppárnán,
    hogy fű és virág meghajolt.
    Fölöttünk az ág bogán
    ejhajahujj!
    dalolt ám a csalogány!

    Vigan futottam
    ki a rétre
    és kedvesem már várt reám.
    Oly izgatottan
    jött elémbe! –
    Mily boldogság volt, Máriám!
    Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
    Ejhajahujj!
    Most is pirúl belé a szám.

    S tréfás-kacagva
    hamar ágyat
    vetett szép pázsitos helyen.
    Nevethet rajta
    s titkon vágyat
    érezhet aki arra jön,
    mert jól láthatja a nyomot,
    ejhajahujj!
    amit a fejem nyomott.

    Ha tudná más azt,
    hogy mi jártunk
    ott: óh hogy szégyelném magam!
    Nem sejti más azt,
    mit csináltunk,
    csak ő maga, meg én magam,
    meg egy kis madár a fán,
    ejhajahujj!
    az nem árul el talán!

  • Petronius Arbiter: A valódi gyönyörűség

    fordította Babits Mihály

    Csúf és kurta a Teljesűlés kéje;
    megvolt, s törve sohajtasz: „Kár, hogy megvolt!”
    Kedvesem, ne siessünk, mint a barmok,
    vágyainkát a Pillanatba ölni:
    mert ellankad a tűz, elvész az érzés.

    Inkább végtelen – így, így! – ünnepelvén
    nyujtsuk a boldog heverést s a csókot!
    Így majd semmi csömör nem ér el, semmi
    lankadás; gyönyörünk volt, van, lesz, mindig
    újra kezdődik, soha sincsen vége…

  • Martialis: Phyllis

    fordította Babits Mihály

    Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
    mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.

    „Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
    és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.

  • Propertius: Elmondja gyönyörűségeit

    fordította Babits Mihály

    Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
    Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
    Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
    és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.

    Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
    majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
    Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
    csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”

    Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
    s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
    Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
    tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.

    Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
    amint Menelaos ágya közül kiszökött.
    S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
    a csupasz istennőt meztelenül ölelé.

    Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
    meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
    Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
    rózsákat karodon mély harapás sebe fest.

    Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
    hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
    de te itasd szemem a buja látás drága borával,
    míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.

    Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
    hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
    mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
    csókosan élvezik át isteni életüket.

    Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
    mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
    és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
    és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,

    és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
    száraz medrében hagyva halott halait,
    mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
    ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!

    Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
    s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
    Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
    koldus is isten lesz isteni karjaiban!

    S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
    víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
    kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
    Ádria nem verné harcosaink tetemeit,

    s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
    gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
    Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
    nem sértette vidám örömeim pohara.

    Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
    mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
    Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
    sárgúló levelek úsznak a váza vizén!

    Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
    döngve becsapja talán érckapuját a halál.

  • Ovidius: Nyári dél

    fordította Babits Mihály

    Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
    lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
    Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
    Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,

    vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
    vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
    Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
    a remegő lánykát merni tanítja az árny.

    Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
    kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
    így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
    így a híres Láis dús szeretői elé.

    Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
    mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
    védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
    s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.

    S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
    szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
    Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
    mily dagadón idomult emleje ujjam után!

    S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
    Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!
    Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
    s minden szépségét meztelenűl ölelém.

    Gondolhatni a többit!… Lankadtan pihenünk már…
    Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

  • Cornelius Gallus: Szerelmes verse Lidiához

    fordította Babits Mihály

    Lidia, szép leány, ki százszor
    szebb vagy, mint a liliom üde hamva,
    mint a fehér és a pirosan égő
    rózsa és a csiszolt elefántcsont!

    Ontsd le, szép lány, ontsd le hajad selyem
    patakját, mely mint szőke arany ragyog;
    tárd ki, szép lány, tárd ki nyakad havát,
    hókarod és vakítva-büszke vállad!

    Nyisd ki, szép lány, nyisd föl azur-szemed,
    melyet csókolnak puha, könnyü pillák,
    tárd ki, szép lány, tárd ki elém ma rózsa-
    kebled tíruszi biborát!

    Nyujtsd az ajkad, az eleven korált,
    hogy galambcsókod kegyesen betöltse,
    hogy betöltse, megölje balga lelkem;
    szívemig üt gyönyörű ajakad parázsa.

    Mért szivod ki véremet? – Irgalom!
    Född be kebled, rejtsd el az égi, kettős
    dombot, amelyet a tej alighogy duzzaszt!

    Tárt öledből illatosan fahéj és
    méz és dús gyönyörök csapata árad,
    född be kebled, mely ragyogó havával
    elvakítva szemem halálra sebzi!

    Irgalom! – Nem látod, alélva küzdök?
    Félig, drága! megölt máris a Szerelem!