Tudom, hogy elhagy egy napon,
s attól fogva utána indít
minden, mi ellök tőle mindig
most még, mikor kezét fogom
s úgy űzöm őt, hogy vonszolom.
Tudom, hogy elhagy egy napon,
s utána minden tévedését
igazolom s ahogy ma mézét:
holnap mérgét is szomjazom,
mert azt is már méznek tudom.
Tudom, hogy elhagy egy napon,
s tudom, hogy hűlt helyén az emlék
különb lesz nála s rabja lennék
rögtön, mihelyt feloldozom,
de emlékét is vállalom,
hisz teljessége hiedelmét
majd csak hiányától kapom.
Éjszaka a kedvesemmel
szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről
a visszatükrözött csillagokat,
s a teli szakajtót egy topolygallyra tettük.
Amíg alatta csókolóztunk:
vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára,
s a szakajtót kedvesemre borította.
Ahogy ott állt a lány
meztelenül és remekbeszabottan,
a vállára, mellére záporozó csillagokkal:
szürke kis verébnek tűnt föl mellette
Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és
Lollobrigidástól
a világ minden szépasszonya,
aki csak volt, van és lészen eljövendő
gyönyörűvé nehezíteni az életünket.
(Előled is hozzád)
Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik,
s múltadba érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.
Mielőtt megismertelek,
már rég szakítottam veled.
Nem is tudtad, hogy létezem,
és rég szakítottál velem.
Elváltunk végleg, mielőtt
megjelentünk egymás előtt.
Én jobbra el – te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.
Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
Te érted ezt? A távozó
nem el, de feltűnik. Hahó,
hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!
Isten hozott! Isten veled!
Isten veled! Isten hozott!
Futok tőled s hozzád futok,
s te tőlem énhozzám szaladsz,
előlem is hozzám szaladsz –
ki érti ezt? Ki érti azt?
Megfoghatatlan. Képtelen.
Szerelem ez?
Alighanem.
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanúsításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom,
hogy szüntelen kedvembe jársz
s már nem tudom, mi ejt karomba:
odaadás vagy megadás,
neked még azt is megbocsátom,
hogy már e csöpp kétség miatt
még selymes szóval simogatni
rendelt sorom is vádirat,
neked még azt is megbocsátom,
hogy tiszta vagy, mint… Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tisztaságod
csak úgy hiszem, ha piszkolom,
mert égi már e tisztaság, hogy
földibb legyen – szennyezni kell.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy megcsallak valakivel.
A „törvénytelen” szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyékba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.
Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval,
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.
Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész, akár a vészfék.
Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.
Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban.
Nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,
sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
A „törvénytelen” szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
Bár élesen figyel a foglár-mátkaság,
mit gyáva megszokás béklyózásomra bérelt:
éjjel bilincseit lehullatván a vágy
ijedten lépi át a kétszáz kilométert.
S – szökevény cinkosa – én magam sem tudom
fellármázni az éjt, hogy vágyam visszafogjam,
tilos tette előtt szememet behunyom,
sorsáért reszketek, vele szöknék titokban.
Így jut, csak így jut el hozzád a szenvedély,
szökött fegyenc gyanánt, kinek bűntársa éj,
míg félrenéz az őr: hűség a megszokotthoz.
Még félek, még ijeszt a bűn s leleplezés,
iratlan cikkelyek szerint törvény-tevés,
de már tudom: erőd s egy új törvény feloldoz.
Az a magány: aludni térni
egyszál-pucéran olyan ágyba,
melyben néhány nappal előbb még
szeretőd válla volt a párna;
mint alma-álom, rádvirult a
lánymell, kezedbe kerekedvén,
s most gömbölyű homályt szorongatsz az
éj didergő, vézna testén.
Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
akinek az útját kiadták,
ujjaim teli kosarából
elgurultak az aranyalmák,
füled kelyhébe összegyűjtve
elvitted felforrt suttogásom,
formád nyomának mélyedése
hűsen ásít a szalmazsákon.
Voltál test-méretű valóság –
hiányod mindenségnyi semmi,
köröttem bizsereg a csönd már,
mellemet kiáltás repeszti,
kiáltozom, de visszalengő
illatod éri felszakadt szóm,
s csitulok, mint aki magában
dúdol, ha kopognak az ajtón.
Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
megoldás már a visszatérted,
csak úgy maradok meg neked, ha
nem hallod, hogy kiáltok érted,
máskor bennem csodát csodáló
szemed kihűlne most, ha látna,
megfosztva gőgöm mákonyától
visszatérésed megalázna.
Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna – macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jólidőzített szemtelenség –
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért
s csodás-ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hála-pír,
inkább harag-piros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.
Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted, ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő-mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
ha kotlós-biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel…
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát-vesztett bamba gránát,
sorsától fél: robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt, szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod-óva koldul –
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság –
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje-öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá – s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.
(Hát ki-ki éljen párja mellett,
nem vallom be, ha tán szeretlek,
nem állom, ha szemek aláznak,
s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
