(népdal-fordítás)
Szerelem kertjének
Legmagasabb fája,
Gyere édes kis angyalom,
Feküdjünk alája,
Feküdjünk alája.
Legmagasabb fának
Legmagasabb ága,
Azon ringa-ringatózik
Egy dalos madárka,
Szépszavú madárka.
Szépszavú madárnak
Puha, pici fészke,
Abban írva nagy bötűvel
Egy picin levélke,
Aranyos levélke.
Mi van a levélbe?
Az van a levélbe:
Úgy szeretem a rózsámat,
Majd meghalok érte,
Majd meghalok érte.
(Régi angol népballada)
Jegenyefa tetejében
Három holló feketében,
Feketénél feketébben.
Szólt az egyik rekedten:
„Jó pajtásom, mit eszünk ma?
Három napja nem ettem.”
Zöld mezőben véres mente,
Vérbefagyva egy levente.
Három éber, jó kopója
Lábánál ül, őrzi, ójja.
Három büszke sólyma
Ott kering a feje fölött,
Védi, őrzi, ójja.
Alkonyatkor, estidőbe,
Odajött a szeretője.
Jaj, de karcsú, jaj, de szőke.
Ráborult a kedves holtra,
Piros sebét megcsókolta.
Fölemelte, ölbe vette,
Puha földbe eltemette.
Mire elbújt már a hold,
Már a lány is halva volt.
Adjon isten minden igaz
Jó embernek jó időt,
Ilyen kutyát, ilyen sólymot,
Ilyen kedves szeretőt.
1891
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvan éves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken,
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
Végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszín szirteken,
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
Örök örömökön.
Ó, áldott asszonykéz,
Vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre! örökre!
Mikor sírdogálok,
Könnyem te töröld le,
Te szoríts, marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.
Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
Szemét lehunyta egy vidám legény,
Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
De bármi volt is, bármily állapotban,
Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
A nagy Jacopo Casanova volt ő,
S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Maga megírta sok nehéz kötetben
Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
Ez immorális és ledér iratba
A jól nevelt lány bele nem tekint.
Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
De a börtönben, mennyben és pokolban
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Olasz, görög, német, hollandus, angol,
Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
Heléna, Róza, Toinon, Tereza
Báját e mű lelkesen hirdeti.
S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
Szított szívében újabb vágyakat,
Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Volt felesége, meghalt, elsiratta,
Vett másikat s melléje szeretőt,
Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
És ujjongott, ha új kaland akadt,
Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
Az erkölcsös csehek közt valahol,
Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
S a bokorban fülemile dalol.
Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
A szív, e nyughatatlan húsdarab:
Az Isten megbocsátja bűneit, mert
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Egy szőke lányt ismertem egyszer,
Egy szőke kislányt, őz-szeműt.
Megittasult a gyöngyvirágtól,
S azt hordta mindig, mindenütt.
Május havában volt, s ilyenkor
Szerelmes az egész világ.
S ilyenkor nyílik kinn az erdőn
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Szerettem én is a virágot,
Mindet szerettem egyaránt,
A gyöngyvirágot is szerettem,
De jobban azt a szőke lányt.
Ő egy virágba volt szerelmes,
Mely egy pohárka vízben állt…
És viszonozta hő szerelmét
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Én nem tudom, miről beszéltek
Csillagsugáros éjjelen,
Míg én reménytelen magányban
Bolyongtam úton-útfelen.
Csak azt tudom, hogy így születnek
A legnagyobb tragédiák,
S hogy elsőrangú intrikus volt
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Ma is, ha még a szőke lányra
S a gyöngyvirágra gondolok,
Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
Nagyon veszélyes egy dolog.
Őrizze féltőn minden ember
Szerelmesének ablakát,
Hogy ne kerüljön soha abba
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!
Az ajkamon még itt az ajkad íze,
A csókjaidnak édes harmata,
Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
Nem ittam lángolóbb italt soha!
Piros kehelyből, ajkadból ittam,
Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
Ajkadnak annyi, annyi csókja van.
Mind az enyém, és mind engem bolondít,
Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
Hogy félig öntudatlan támolyogjak
A csókjaid borátul részegen.
És ki ne józanodjak, amíg élek,
S ha nyugaton leáldozott napom:
Dalolva tűnjek el az éjszakában
A legutolsó csókkal ajkamon.
Nekem a kézszorítás nem elég,
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
És szólt a nő:
„A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
S a férfi szólt:
„A másik elhagyott.”
És szólt a nő:
„Piros az ajkam,
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja…
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én,
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
S a férfi szólt:
„A másik csúnya volt.”
És szólt a nő:
„És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
S a férfi szólt:
„A másikat szerettem.”
Párizs, 1900
Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
Hogy szeretett és hogy szerettem!
Gyönyörűn indult a regény.
Azt hittem, vége sohasem lesz.
De közben másba lett szerelmes
Egyszer ő… egyszer én.
Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
Ő nevetett… én is nevettem,
S továbbsiettünk könnyedén.
De a szívünk fájt… egyre jobban,
Tán sírdogáltunk is titokban
Egyszer ő… egyszer én.
Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
Ő elhagyott… én elfeledtem,
És lett belőlem vén legény.
Olyan kaland volt, mint ezer más,
De visszasírjuk mégis egymást
Egyszer ő… egyszer én.
