Címke: társadalom

  • Salamon Ernő: Szegény-ének pusztuláskor

    Megöregszik az idő,
    víz jár altatónak,
    megbutul a kerti kő,
    sáros lesz a hónap,

    meglátogat a sár,
    szél fúj a kabátban,
    kenyértelen a kosár,
    a dél puliszkátlan.

    Kövér házban gyűl a láng,
    óvatos a pénzes,
    vizes láz terül alánk,
    vizes és penészes.

    Ezer ősz óta fáj így,
    ez az elhagyottság,
    a kehes, rühes, irigy,
    rondító konokság.

    Az ember hűlésbe tapos,
    melle vért ereszt át,
    szeget üt a lakatos,
    az asztalos deszkát.

    Rongyos, foltos, véresek,
    minden megfullasztott!
    Nyugdíjasok! Béresek!
    Munkások! Parasztok!

    Forrás: eternus.hu

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?
    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a nevében
    egy szót is szóljál? – Senki sem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?
    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?
    Látod, már azok, éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hivatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;
    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött,
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz – jelszava:
    „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.
    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng”. –

    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.
    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igazi jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.
    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály összes versei

  • Ady Endre – Kín és dac

    Eötvös Józsefnek

    Hogy indult végre egyszer a magyar
    Kivált és bátor férfiaival,
    Szédülten szállt előle a sötétség
    S az emberek egymást oly hittel nézték
    Ez országban, mint soha azelőtte.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Selmáskodnak már az igazak is,
    Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
    Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
    Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
    Alkus úr-had és vert futó parasztság.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Bécs jó süketfajd s mi jómadarak,
    Szabad minden nép, üdvéért szabad,
    Csak nálunk rothad minden bárgyú kínban,
    Be másként hittük ifjú álmainkban,
    Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
    A többi vállatvonva igazul,
    Kín van már itt s csak egy-két ember távol
    Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
    Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
    Mindegy:
    Vidámuljunk ha a bánat
    Fülünk közé vág is néha,
    Kín volt mindig itt a dacnak
    Legízesebb tápláléka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – És keressük az igazságot

    Lábunk elkophat hónaljig,
    Sej haj, fütyülve baktatunk,
    Igazságot keresünk, de
    Nem találunk még seholse.

    Nincsen batyunk, csak az agyunk,
    Betyárkodó Ábel vagyunk,
    Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
    Gondolatunk az ördögé,
    Lelkünket meg Isten fogja
    Sziklaszántó ostorosba.

    Hogyha tél van, hát didergünk
    S nem is tudjuk, hogy didergünk,
    Szemünk, fülünk lefagy együtt,
    Lázas szóval melengetjük,
    Nem hálunk soha árnyékban,
    Zsebünkben is csak szándék van,
    Magunk vagyunk: a kenyerünk,
    Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
    Ínség, asszony nem bír velünk,
    Északnak meg délnek megyünk,
    Koldusokkal parolázunk,
    Ott a tanyánk, ahol ázunk,
    Összenőtt már a két kezünk
    S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
    Nagy éhünk van s nem éhezünk,
    Mindig korábban érkezünk,
    Szájunkra a jövő hágott,
    Kiáltunk emberebb világot,
    Szeretetet, szabadságot,
    Szél a lábunk, arcunk áldott,
    Nézünk minden követ, ágot,
    Ahol utat ki se vágott,
    Sej haj, dallal, jó vigasszal,
    Asztaltalan szómalaszttal
    Keressük az igazságot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lackfi János – Mit kíván a magyar nemzet?

    Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
    olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon.
    Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
    olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény.

    Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
    olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok”.
    Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg a hoci,
    olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci.

    Olyan hazát, hol a nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
    olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu.
    Olyan hazát, hol nem menő a foguk meg és övigyetek,
    olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A magyar tanítókhoz

    Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
    Tespedt tavat mely fenékig zavar?
    Alázását ki oly bűnösen tűrte,
    Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
    A tanító, a legrababb magyar?

    Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
    Ott, hol Sötét ül várost és falut
    S hol eped fényért cellák milliója,
    Magyar sivatag magyar tanítója
    Rabok között rabként senyvedt, aludt.

    Bús ébredők! a naphoz az arccal,
    Pusztul ez ország s az idő repül
    S kik hívatttatok vezérül a népnek,
    Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
    Úri gazságok jobbágy őreül.

    Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
    Ha itt az óra, verjen hangosan:
    Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
    Egy sötét ország, melynek páriáit
    Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

    S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
    Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
    Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
    Kapja meg végtén szegény Magyarország
    A szabadító magyar tanítót.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Wisława Szymborska: A kor gyermekei

    (Gömöri György fordítása)

    A kor gyermekei vagyunk,
    S ez a kor – politikus.
    Ügyeid, ügyeink, ügyeitek,
    a nappaliak, meg az éjjeliek,
    mind, mind politikai ügyek.

    Akarod, vagy nem akarod,
    génjeidnek politikai múltja van,
    bőrödnek politikai színárnyalata,
    szemednek politikai látásmódja.

    Amiről beszélsz, annak a kicsengése,
    amiről hallgatsz, annak a jelentése
    így, vagy úgy – politikai.

    Még az erdőben barangolva is
    politikai teszel
    a politikai talaján.

    Az apolitikus versek is politikusak,
    s ott fenn a hold sem már holdmódra süt.

    Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés.
    Micsoda kérdés, mondjad csak kedves?
    Politikától vemhes.

    Még csak emberi lénynek sem lenned,
    ahhoz, hogy politikai fontosd legyen.

    Elég, ha kőolaj vagy,
    erőtakarmány, szekundér nyersanyag,
    vagy akár konferencia-asztal, amelyből alakjáról
    hónapokig tart a vita.

    Közben emberek pusztultak el,
    állatok múltak ki,
    házak leégtek,
    és elvadultak a földek,
    éppúgy, mint a régi időkben,
    amelyek kevesebb voltak politikusak.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Baka István: Oroszország asszonyaihoz

    (К женщинам России)

    Asszonyok védték – a Bocskarjova-
    Osztag – a Téli Palotát,
    S Kerenszkij is, hogy futnia
    Kellett, mit rántott fel? Női ruhát.

    Harcba az álnok, durva, férfi
    Bolsevikkal ki szállt? „Das ewig
    Weibliche”! S hogy kihunyt a fénye,
    Vakon bolyongunk hetven éve.

    Lapátos, köpködő, pufajkás
    Menyecskéink volnának Éva
    Leányai? A hattyú markáns
    Szerszámát értük fogadta be Léda?

    Otromba férfizajtól és kenő-
    Olaj szagától kótyagos fehérnép,
    Ha benned olykor fölragyog a Nő,
    Letérdelünk előtte önként.

    Nem, addig nem lesz boldog újra
    Oroszhon, míg trónjára nem
    Nőt ültet (lenne bár oly kurva,
    Mint Katalin volt) a Történelem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Petőfi Sándor – Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    mert nincs rendében eljárásotok,
    ti a dolog végébe kaptatok,
    és így tevétek már régóta mindig;
    látják, kik a multat végigtekintik.

    Ki képzel olyan templomépitőt,
    ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    alája rakja szépen a falat,
    s legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    ezért ad a hon nektek kenyeret,
    ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    sikert mutattok is föl néha-néha,
    csak olyan az, mint hogyha engemet
    a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    ételt, s talán még épen olyan ételt,
    mitől szomjúságom csak jobban éget.

    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    elmémet a bölcsőben hagytam én.
    Hiába minden szép és jó beszéd,
    ha meg nem fogjátok az elejét,
    ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.

    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    eláradó bőségben termenek,
    s bár az utósó szolga és a pór
    zsebébül aranyat marokkal szór:
    azon nemzetnek még sincs semmije,
    azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    azon nemzet gazdag végtelenűl,
    mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.

    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    a ház végére láncba szoriták,
    s láncát harapva tördeli fogát,
    amellyel védni tudná a hazát…

    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    megvettetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

    Forrás: FB Szeretem a verseket