Mi a nép? Eredője van-e?
Maga-magáról fogalma van-e?
Övé lesz-e az édeni alma?
Lakodalma-e forradalma?
Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
Remek ősemberből a jobbágy?
Vívódva az ábránd hóhéraival
mit akar? tér neki e csont-ravatal?
Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
Mikor veri arcul a sorsot?
S ha lövet rá a rémuralom:
nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?
Mi a nép? Akarata van-e?
Erejéről fogalma van-e?
S ha beindul ősz csudamalma:
kinek őröl a föld sokadalma?
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben
A kávéházban ülök és tünődök,
A könyököm a márványasztalon,
Ma még egy árva falatot sem ettem,
Csak itt a füstös levegőt falom.
Tanácstalan, bús, pesti idióta,
A jó szerencsét várom reggel óta.
Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
De senki sem jön, és az éj setét.
Lázában egy bősz kávéházi násznak
A székek már az asztalokra másznak.
Záróra. Némán surranok tova;
Jó volna hazamenni, hazamenni…
De nincs hova.
Súlyos teher már vad huszonhat évem.
Huszonhat év! Az ember fiatal.
Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
Kényelmes állás, jó kis hivatal.
Nagybácsi, néni dús protekciója,
Ami az embert széltül is megóvja,
Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
Jó volna elzokogni, elzokogni…
De nincs kinek.
Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
A szüzességét el is vettem én,
De őt magát nem… Messze még a reggel!
Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
A szomjamat most vélük oltanám.
Két ölelő kar, forró összebújás…
Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
Valakit mégiscsak szeretni kell!…
Jó volna csókolózni, csókolózni,
De nincs kivel.
Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
De az se használ, úszni jól tudok.
Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
Mind ronda pálya, úrnak nem való.
Akármi sűrű szememen a hályog,
Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
Tányért mosok majd, aprítom a fát…
Jó volna halogatni, halogatni…
De nincs tovább!
Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
Az anyja pedáns urinő,
Az utca megáll, kocsikázni ha megy
Az apja, az anyja, meg ő.
Otthon a papára papucs nehezül,
Mukkanni se merne szegény;
És nap-nap után dominózva ülünk,
Az apja, az anyja, meg én.
Az anyja regényt ír, az apja pipál,
Ő mulat a két öregén,
Szidjuk a cselédeket és az adót,
Az apja, az anyja, meg én.
Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
Mikor jön a hercegi vő?
Bizonyosra veszik a királyi jövőt
Az apja, az anyja, meg ő.
Zálogba kerülnek az ékszerek is,
Rohanva telik az idő,
És korban is egyre előrehalad
Az apja, az anyja, meg ő.
Megvénülök én is, a házibarát,
S elpárolog hajh! a remény…
Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
Az apja, az anyja, meg én.
Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
S nem lesz soha csúf, soha vén,
Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
Az apja, az anyja, meg én.
Jó volna nekem feleségül a lány,
Rég ismerem őt, ez a fő –
Ismernek azonkívül engem is ők,
Az apja, az anyja, meg ő.
